A színvonalas nemzetközi produkciók mellett új magyar Shakespeare-bemutatók is rendszeresen helyet kapnak a fesztiválon, sőt, évről-évre itt van a premierje egy-egy Shakespeare-előadásnak: most épp a Nemzeti Színház és a Gyulai Várszínház közös bemutatójával, a szeptembertől a Nemzetiben látható Szentivánéji álommal indult a fesztivál.

Ebben az évben először rendezik meg a Shakespeare Fringe Fesztivált, ahova bármilyen társulat jelentkezhetett utcaszínházi keretek között bemutatható előadással. Az első előadást a Szó és Kép Színpad prezentálta, méghozzá a Szentivánéji álomból a mesteremberek utolsó felvonásban látható színjátékát, a Pyramus és Thisbét Előttük a helyi illetőségű kétfős zenekar, a rendkívül figyelemfelkeltő nevű Pernahajder Campbell zenélt, megalapozva a – ahogy koncertjük végén az együttes egyik tagja, Józsi bá némi sörbevitel után mondta – „Frindzsi-fesztivál”, legalábbis első napjára jellemző, falunapi hangulatát. A pernahajderek után fellépő Szó és Kép Színpad Pyramus és Thisbéje valahova a commedia dell’arte és az Éjjel-nappal Budapest közé lőtte be magát: a közhelyekre építő, fantáziátlan rendezést (Csukárdi Sándor) a meglehetősen amatőr színészi játék rontotta tovább. Csak remélni tudom, hogy a Fringe Fesztivál legrosszabb előadását láthattuk.

Este a Várszínpadon a Nemzeti Színház színészei léptek színre David Doiashvili rendezésében a már beharangozott Szentivánéji álommal. Doiashvili Shakespeare vígjátékának tragikusabb olvasatát kívánta nyújtani: Theseus (Horváth Lajos Ottó) itt hatalmától eltelt despota, aki féltékeny szerelmével zsarnokian uralkodik a jobb sorsra érdemes Hyppolita (Nagy-Kálózy Eszter) felett, ahogy Egéus (Tóth László) is erőszakosan akarja lányát, Hermiát (Fátyol Kamilla) Demetriushoz (Mátyássy Bence) kényszeríteni, miközben ő Lysandert (Fehér Tibor) szereti, Demetriust viszont Heléna (Tompos Kátya) üldözi szerelmével. Oberon (szintén Horváth Lajos Ottó) parancsára Puck (Farkas Dénes) varázslataival teljesen összezavarja a négy fiatalt, akik Doiashvilinél – Shakespeare eredetijével szemben – a végén sem találnak igazán egymásra (az utolsó felvonás egy pontján felcserélődnek, majd a darab végén csak bizonytalanul találnak újra egymásra a shakespeare-i párok).

Szintén erős koncepcionális változtatás, hogy Theseust és Oberont, Hippolytát és Titániát, illetve Philostratot és Puckot nem pusztán ugyanaz a színész játssza, hanem ők ténylegesen ugyanazok, csak más néven szerepelnek az athéni, illetve az erdei színekben. Így Oberon ugyanúgy zsarnokoskodik Titánián, mint Theseus Hippolytán, és a szamárfejű Zubolyba (Szarvas József) beleszerető Titánia az utolsó jelenetben Hippolytaként a már nem szamárfejű Zubolynál keresne menedéket elviselhetetlen férje elől. Hogy a következmények milyen láncolatát indítja ez el, és hogy hogyan módosítja radikálisan a Szentivánéji álom végét, azt nem akarom lelőni, annyit azonban mondhatok, hogy Puck utolsó monológja („Ha mi árnyak nem tetszettünk…”) a felénél elakad, mert nem hogy nem kerül minden a helyére, ahogy a shakespeare-i Puck a monológ végén mondaná, hanem az egész világ kifordul magából.

Ez a markáns koncepció azonban nem tud maradéktalanul kibontakozni, mert az előadás állandóan fókuszt veszt: az esetleges ötletek túlcifrázása, a szcenikai látványosságok, speciális effektusok tobzódása a cselekmény következetes kibontásának kárára megy. És még jó ötleteit is sorra túlnyújtja, túlbonyolítja a rendező, amivel egész egyszerűen hatástalanná teszi őket. Kevesebb ötlettel és feszesebb dramaturgiával sokkal jobban érvényesülhetne az egyébként figyelemreméltó értelmezés. Az előadás vélhetően a Nemzeti nagyszínpadán találja majd meg a maga helyét, a gyulai vár színpada ugyanis már csak technikailag sem bírta el ezt az előadást, de az is lehet, hogy a budapesti helyszín jóval nagyobb technikai lehetőségei még inkább a látványszínház felé mozdítják el a darabot, ami ismét csak a gondolati koncepció kárára mehet. Ősszel meglátjuk.