Vasárnap folytatódott a Shakespeare Fringe Fesztivál, ezúttal a Gólem Színház stúdiójának Szentivánéji buli című előadását láthattuk Borgula András rendezésében. A lelkes amatőrökből álló csapat és a nem amatőr rendező Szentivánéji álom-adaptációja nem kezdődött rosszul: a shakespeare-i sztorit úgy gondolták megcsavarni, hogy a helyszínt Athén helyett egy cég irodájába tették, ahol éppen céges buli készülődik, melyen is a takarítószemélyzet kívánja majd színre vinni Pyramus és Thisbe tragédiáját. Ebből a néhol bántóan, máshol szerethetően amatőr színészi játék ellenére valami izgalmas is kisülhetett volna, ha a társulat nem az egész Szentivánéji álom előadását ambicionálta volna, amihez egyrészt nem volt meg a tehetségük, másrészt a kezdeti ötlet továbbépítése az irodai helyszínt elhagyva folytathatatlannak bizonyult.

A „buli” után a komolyzene volt soron: a Gyulai Várszínház Kamaratermében előbb Kalafszky Adriána adott elő Shakespeare-dalokat és más korabeli reneszánsz énekeket Lachegyi Anna és Tokodi Gábor kíséretében, majd Báthori Éva prezentálta Petrovics Emilnek éppen az énekesnő számára komponált Shakespeare daloskönyv című zeneművét.

A Gyulai Várszínház legnagyobb erőssége maga a vár, ami különösen Shakespeare-előadások számára szolgálhat autentikus helyszínül. Hiszen egy Hamletet vagy egy III. Richárdot akár díszlet nélkül is elő lehetne adni a várudvaron kialakított színpadon: magánál a várnál valósághűbb díszletet ki sem lehetne találni. A rendezők olykor élnek is a lehetőséggel, és igyekeznek kihasználni a hely adottságait; néhány éve például Zsótér Sándor a régi József Attila Színházban bemutatott Hamletjének első színét tette fel magára a várra, minthogy az Shakespeare-nél is a vár bástyáján játszódik. Izgalmas színhely a vár előtti tó is, amelyen ugyancsak kialakítottak egy színpadot. Szintén Zsótér volt az, aki a színművészetisek számára megrendezett Hamletjét – ami jelenleg is az Ódry Színpadon fut – tavaly Gyulára lehozva nem csak a tószínpadra tette rá, hanem bele a tóba: a fiatal színészek csónakokon, vízibicikliken és magában a nem éppen tiszta vizű tóban adták elő a produkciót. Egy teljesen más helyszín ilyen innovatív kihasználása nagyon jó hatással lehet egy előadásra, ahogy az történt Zsótér utóbbi Hamletjével is, amit – azt hiszem – nem fog egyhamar elfelejteni az, akinek volt szerencséje látni.

Mindezt azért mondom el, mert hétfőn ugyancsak egy Hamlet került be ugyancsak a tóba és a tó mellé, ezúttal egy monodramatizált változat, Hamlet 24:00 címmel a lengyel színész, Piotr Kondrat előadásában. A nézőtér a tó várral szembeni oldalán alakíttatott ki, úgy kb. húsz méterre a másik oldaltól, ahol Kondrat játszott. Mindez akár még izgalmas is lehetett volna, de ezen az estén valahogy semmi nem jött össze. A feliratozó gép még az előadás előtt felmondta a szolgálatot, így a sasszeműek az átellenes parton felfüggesztett szobatévén követhették a magyar szöveget. Én rövidlátó lévén már az elején feladtam, hogy megpróbáljam kivenni az öt méteres távolságból még kényelmesen, a húsz méteresből sehogyan sem látható betűket, így a lengyel akcentussal előadott shakespeare-i angolt hallgatva próbáltam érteni az előadást egészen az első tizenöt percig, amikor is egy fűben hempergést követően Kondrat mikrofonjának zsinórja elszakadt, így a továbbiakban lényegében a víz hangvezető képességére voltunk utalva, ha érteni akartuk az időnként szándéktalanul is pantomimbe átváltó előadást.

Ilyen körülmények között persze nehéz értelmezni és megítélni a produkciót, ezért csak óvatosan teszem. Hamletnek a shakespeare-i szövegből összevágott alig egy órás monológját halljuk, aki felidézi elhunyt rokonait, barátait és szerelmét, Opheliát. Miután egy monodráma-előadásban általában nagy szerepe van a színész arcának és intim közelségének, itt ezt mással kellett helyettesíteni, hiszen Kondrat jó távol játszott tőlünk. A helyettesítő a tűz volt: a színész fáklyákkal játszadozva, időnként nagyobb tüzeket gyújtva festette alá előadását, majd a tűz után jött a víz: beugrott a tóba, és a közönség közelébe úszva folytatta a monológot. Lehet, hogy a túl sok zavaró körülmény miatt, de jómagam nem tudtam rájönni, hogy ennek a tüzes-vizes játéknak mi a funkciója azon kívül, hogy látványos legyen, és bár kétségkívül Kondrat produkciójánál látványosabb monodráma-előadást nehéz elképzelni, szerintem egy egyszemélyes darabban éppen a színész közelsége az, ami igazán hatni tud. Kondrat előadása számomra a rossz körülményektől eltekintve is hatástalan maradt.