De még mielőtt Perceval Macbethjének bemutatásába fognánk, szóljunk néhány szót a fesztivál két – úgymond – off-programjáról. Pénteken kezdődött a Kortársunk még Shakespeare? című kétnapos konferencia, ahova a sok magyar előadó mellett három külföldi Shakespeare-kutatót is vártak. Az első napon a fesztivál díszvendégének, Stanley Wellsnek, illetve a fesztivál visszatérő vendégének, a londoni egyetem professzorának, Maria Shevstovának az előadását hallgathattuk. A ma egyik legjelentősebb Shakespeare-kutatóként számon tartott Wells a szex és a szerelem problémájáról beszélt, ahogy azok Shakespeare drámáiban és szonettjeiben megjelennek. Wells, aki könyvet is írt a témában (Shakespeare, Sex, and Love), egyszerre óvott attól, hogy mindenhol szexuális utalást lássunk bele Shakespeare szövegeibe, de attól is, hogy túlzottan szemérmes módon kezeljük őket. Maria Shevstova Jan Kottnak a konferencia címéül szolgáló könyvéről (Kortársunk Shakespeare) szólt néhány szót, majd beszélt a Ljubimov rendezte, 1971-es, Szovjetunióbeli Hamletről, amelyben Viszockij mint Hamlet politikai provokációnak is felérő módon gitárral és farmerben jelent meg; valamint Ariane Mnouchkine legújabb, tavasszal bemutatott Macbeth-adaptációjáról a párizsi Théâtre du Soleil előadásában.

A konferenciát követően a fesztivál egy már hagyománnyá vált programja volt soron: évről évre kortárs magyar írók beszélnek Shakespeare-hez fűződő viszonyukról (Varró Dánieltől Bereményi Gézán át Esterházy Péterig sok neves vendége volt már a rendezvénynek). Idén Márton László volt soron, aki három Shakespeare-drámát is magyarított már (Windsori víg nők, A makrancos hölgy, Othello), és mint kiderült, Windsori víg nők-fordítása a Géher István által a rendszerváltást közvetlenül megelőzően követelt új magyar Shakespeare-műfordításnak a nyitánya lett. Márton nem csak személyes Shakespeare-élményéről beszélt, hanem kisebb előadást tartott arról is, hogy a stratfordi mester tekinthető a modern személyiség első nagy ábrázolójának, illetve hogy milyen fontos szerepet töltött be a magyar irodalom nagykorúvá válásában.

Shakespeare Macbethje azért különösen érdekes, mert a tragikus hős itt nem pozitív szereplő, mint Hamlet vagy Othello, hanem számító zsarnok, mint III. Richárd. Csakhogy míg III. Richárd úgy dönt, hogy gonosz lesz, majd könyörtelen machiavellizmussal, lelkiismeretfurdalás nélkül követi el gaztetteit a trón megszerzése és megtartása érdekében, addig Macbeth pozitív szereplőként indul, csak mérhetetlen becsvágya és feleségének nem kevésbé mérhetetlen becsvágya taszítja a zsarnoki gonoszság egyre mélyebb bugyraiba. Macbethet végig látomások gyötrik, lelkiismeretének képei és hangjai, és szüntelenül meg kell küzdenie velük, hogy végigmenjen a III. richárdi úton. Ezért míg a III. Richárd inkább politikai, addig a Macbeth inkább lélektani dráma: előbbiben a hatalom technikái állnak a középpontban, utóbbiban a hatalomtól és a hatalomért elkövetett bűneitől megőrülő zsarnok pszichéje.

Luk Perceval rendezése a Macbethnek ezt a lélektani jellegét szinte kizárólagossá teszi: az előadásban mintegy utazást teszünk a zsarnok lelkébe. Rajta kívül mintha csak Lady Macbeth jelenne meg valóságos szereplőként: a többi szereplő szinte csak hátteret képez, nem saját jogukon vannak jelen, hanem mintegy a Macbeth elméjébe beérkező érzéki benyomásokként. Már maga a díszlet (Annette Kurz) és a világítás (Mark van Denesse) is azt sugallja, hogy Macbeth lelkének legmélyebb bugyraiban járunk. A színpad hátsó részét négy helyen felfüggesztett, a vízszinteshez képest kissé ferdén álló fémrudak tagolják, a színpad első fele minden díszletelemet nélkülöz. A színpad két részét egy földön fekvő hosszú rúd osztja ketté. A mindjárt nyolc boszorkány – elöl és hátul is majdnem földig érő hajú, félmeztelen lányok – ezeken a rudakon függeszkedik, áll vagy ül. Úgy tűnik, a színpad hátsó része mintha Macbeth tudattalanja lenne, a boszorkányok pedig mintegy ősképek lennének Macbeth ösztön-énjéből. Ők maguk meg sem szólalnak: az ő és az általuk megidézett jelenések szövegeit többnyire maga Macbeth mondja el.

Az erősen meghúzott szövegből szinte csak azok a jelenetek maradnak meg, ahol Macbethet látjuk, ez is erősíti azt, hogy itt kizárólagosan róla, az ő pszichéjéről van szó. A színpad elülső részén zajlik a tényleges játék, ami többnyire Macbeth (Leonid Alimov) és Lady Macbeth (Maria Suliga) játékát jelenti. Macbethnek más szereplővel nincs is valódi színpadi kontaktusa, sőt, ezek mind mikrofonba beszélnek, többnyire suttogva, olyan érzést keltve, mintha Macbeth hallucinálná szavaikat és őket magukat is. Ezt a szolipszizmust egyedül Lady Macbeth játéka bontja fel némileg, de ő is csak az előadás első felében, a másodikban szinte kizárólag Macbethet látjuk. Lady Macbeth mint érzéki, erotikus csábító jelenik meg, aki férjét ráveszi a bűnre, s ez a szinte teljesen a szexusra redukált jelenléte azt sugallja, hogy ő sem önálló szereplőként van jelen, hanem mintegy a tudattalanból előtörő szexuális vágyként, amely Macbethben szorosan összekapcsolódik a hatalom utáni vággyal.

A nagyon lassú, tarkovszkijes dinamikájú előadás a kiiktathatatlan nézői köhögések által színezett teljes csendből fokozatos jut el a hangosan tomboló őrületig. A Lothar Müller és Pavel Mikhejev által komponált erős, egy elektromos gitárral és torzítókkal létrehozott zenei hatások Macbeth egyre fokozódó őrületét festik alá. Az elején szinte suttogva beszélő Macbeth a gyilkossági jelenetben vagy a halott Banquo látomásként való megjelenésekor őrjöng, máskor fejét egy vödör vízbe mártja vagy éppen mérték nélkül iszik. A nagydarab, testes Leonid Alimov nagyon jól hozza az inkább ösztön-ember, mint hűvösen számító zsarnok Macbethet, tökéletes választás erre a szerepre.

Luk Perceval Macbethje markáns koncepciót felvázoló, ezt maradéktalanul és következetesen érvényesítő, hibátlan előadás. Nem csak a X. Shakespeare Fesztivál eddig kimagaslóan legjobb produkciója, de olyan produkció, amilyet ritkán láthat a magyar közönség. Bravúros. Egyértelműen 10 pont.