Július 13-án, vasárnap véget ért a Shakespeare Fesztivál. Előbb a Fringe Fesztivál utolsó előadását nézhettük meg a gimnazistákból verbuválódott Drámán add az életed Társulat Romeo 5.1 című produkciója képében. A társulat neve érdekfeszítőbb előadást ígért, mint amilyenre végül sikerült, de aztán meghallgathattuk az alternatív rockot játszó, izgalmas dalszövegekkel operáló Illúzió zéró nevű helyi zenekart, amely itt a Fringe Fesztiválon nem talált értő fülekre, inkább valami pesti underground fészekben lelte volna meg a helyét.

Az egész fesztivál Shakespeare Othellójával zárult, amelyet ezúttal a chilei Compaῆía Viajeinmóvil társulat adott elő, egész pontosan két színész: Jaime Lorca és Teresita Iacobelli (rendezőként rajtuk kívül még Christian Ortega jegyzi a produkciót). Jagót és Emíliát ők maguk jelenítették meg, Othellót, Desdemonát és Cassiót viszont bábokkal játszották el: Lorca a férfi, Iacobelli a női szerepeket. A bábozás számos humorforrást tartogatott, s a játszók ezeket rendre ki is használták, ezzel viszont egy nagyon szűk határmezsgyére tévedt az előadás, hiszen az Othello igazán nem a humoros részeiről nevezetes, sőt, talán minden Shakespeare-drámánál kevesebb humor van benne. A színészek ugyanakkor ügyesen egyensúlyoztak komikum és tragikum között, nem billentvén el az előadást előbbi irányba, de a forma mégsem volt igazán alkalmas arra, hogy az Othello drámai erejét kibontsa. Kuriózumként azonban mindenképpen érdekes volt, nem gyakran látogat ugyanis latin-amerikai társulat kishazánkba.

Miután ez az utolsó posztom a X. Shakespeare Fesztiválról, néhány szót általánosságban is szólnék az elmúlt több mint egy hétről. Magam hetedszerre vettem részt a gyulai Shakespeare Fesztiválon, és a tizediket az előző hattal összevetve azt kell mondanom, hogy az idei a korábbiakhoz képest összességében valamivel gyengébb minőséget produkált, volt viszont egy kiváló előadás Luk Perceval Macbethje révén. Persze korántsem gondolnám, hogy bármiféle hanyatlásról lenne szó, ilyen kilengések mindig vannak, a Shakespeare Fesztivál pedig továbbra is az ország egyik legszínvonalasabb színházi eseménye, de ennél valamivel több is.

Koltai Tamás írta egyszer, hogy a Shakespeare Fesztivál idejére Gyula Európa kulturális fővárosává változik. Még ha Európáévá nem is, Magyarországévá bizonyosan. A fesztivál ugyanis egyedülálló itthon, legalábbis a MITEM elindulásáig mindenképpen az volt, hiszen egészen tavalyig az egyetlen nemzetközi színházi fesztivál volt hazánkban. A Kamarateremben látható fotókiállítás – mely az előző kilenc évad előadásaiból ad ízelítőt – jól mutatja, hogy milyen következetes építkezés zajlott Gedeon József igazgató vezetésével, hogy egyre jelentősebb színházi alkotók előadásait sikerült elhozni Gyulára, és a fesztivál nemzetközi hírnévre is szert tett. Örvendetes, hogy a színházi előadásokat évről évre tudományos konferencia kíséri, amelyre már jó pár éve nemzetközileg elismert tudósok is hivatalosak. És nagyon fontos, hogy a fesztivál egy ideje a színházi nevelésre is gondot fordít.

Az örömbe persze üröm is vegyül. Bár az idén már nagyjából telt házzal futottak a főprogram előadásai, mindazonáltal úgy tűnik, a magyar közönség még nem fedezte fel, hogy milyen jelentős érték születik itt a Viharsarokban. Emlékszem, néhány éve a litván Nekrošius világhírű Macbethjén ültem, és előadás előtt beszédbe elegyedtem a mellettem ülő úriemberrel, akiről kiderült, hogy a balti országokban szolgál diplomataként, és már évek óta próbálja megnézni az előadást, de Vilniusban nem lehet rá jegyet kapni, így Gyulára kellett eljönnie. Az Erkel Művelődési Központban azonban nem volt teltház, aznap a gyulai fürdőben kellett bemondani, hogy van még jegy az esti előadásra. A jegy nem került kétezer forintba se. Úgy tűnik, nálunk egy ilyen színvonalas színházi fesztivál létrehozásánál sokkal nehezebb feladat, hogy ezt az értéket azokkal is megismertessük, akiknek az előadások készülnek. Mert nem a kritikusoknak és színházi szakembereknek készülnek, akik idén is a nézősereg egy jelentős hányadát tették ki, hanem a színházszerető nagyközönségnek.

Sokkal könnyebb lenne operettekkel és bohózatokkal feltölteni a Gyulai Várszínház nyári műsorát. Kisebb kockázat, több néző, jelentősebb bevétel, kevesebb belefektetett munka, nagyobb siker. És miközben az ország egészében egyre inkább a gagyi válik uralkodóvá a színházban is, addig Gyula továbbra sem enged a színvonalból. Ennek legékesebb bizonyítéka a Shakespeare Fesztivál.