► Két nagysikerű vígoperát láthat egy előadásban a Városmajor közönsége.

*Medveczky Ádám (MÁ):* A csengő és A titkos házasság az opera buffa műfajába tartozó remek zeneművek. Mindkettő jellegzetesen magán viseli az olasz vígoperák módszerét, dramaturgiáját és stílusjegyeit. Cimarosa Titkos házasságában ilyen például az arisztokratikus kérő figurája, vagy az, hogy az egyik fiatal titkos házasságban él. Donizetti Csengőjében jelen van a finom értelemben vett ármány, a szerelem visszaszerzésére tett kísérletek és az álruhás jelenetek, melyek mind tökéletes kellékei egy vígoperának. Azért esett ezekre a választásunk, mert – bár A csengőt valamivel gyakrabban játssza az Operaház – korántsem szerepelnek annyit színpadon ezek a darabok, mint amennyit kellene. Pedig A titkos házasság akkora siker volt anno 1792-ben, hogy a közönség nem akarta abbahagyni a tapsot, ezért II. Lipót császár parancsára az elejétől a végéig, teljes egészében újra eljátszották. Rendkívül kellemes darabokról van szó, melyeket nagyon jó látni, hallgatni.

► Két különálló műről van szó, mégis egy előadás keretében fogják látni a nézők. Van valamilyen kapcsolat a két vígopera között, valamilyen összecsengés?

*MÁ:* Tulajdonképpen az az összecsengés, hogy a szerelmesek elnyerik méltó jutalmukat. Számtalan kacagtató helyzetkomikum, fordulatos történetvezetés jellemzi mind a kettőt: a végén mindenki jól jár, és az igazság győzedelmeskedik. Persze nem minden szempontból boldog a vég. A csengőben például, ha a férj szemével nézzük, aki egy elrontott nászéjszaka után elmenekül, és más veszi át a helyét, annyira nem vígopera a vígopera. De Donizettinek ez is a mondanivalója: öregember ne házasodjon. A titkos házasság alaphelyzete sem annyira vidám, hiszen – ha nagyon szigorúan nézzük – egy elrontott, jogtalan első éjszakáról szól. Miközben a mű nagyon finoman és szalonképesen járja körül a témakört. Ezért is jók ezek a régi darabok, melyekben a ma is tabunak számító témák csodálatos klasszikus öltözetben jelenhetnek meg.

► Néha elhangzanak olyan vélemények a műfajjal kapcsolatban, hogy olyan játékos, könnyed és szórakoztató, hogy az már felszínesnek számít. Ki lehet fejezni mélységeket egy vígoperában?

*MÁ:* Igen, de feltétlenül őszintének kell lenni. Ha például fájdalmat vagy csalódottságot mutatunk be, akkor azt hitelesen és komolyan kell ábrázolni, akkor is, ha a nézők pontosan tudják, hogy ez csak játék. Ugyanakkor a szórakoztató jeleneteknek is lehet mélységet adni. Mert noha kacagunk egymáson, de abban sokszor fájdalom és dráma is van. Nagyon jó választásnak tartom ezeket a darabokat, ezért is sajnálom, hogy csak egyszer fogjuk előadni őket. Május óta dolgozunk rajta, és az énekesek is nagyon érzik a stílust: Geszthy Veronika, aki a növendékem volt opera szakos hallgatóként, Kiss Tivadar, Csonka Zsuzsa, Ürmössy Imre, a kiváló humorú énekesnő, Szolnoki Apollónia, valamint Egyházi Géza mind remek szakmai hozzáállással oldják meg a feladatokat.

► Önnek minden bizonnyal a legerősebb kapcsolata a zenével van. Milyen a művek zeneisége? Mennyire passzol egymáshoz ilyen szempontból a két rész?

*MÁ:* Remekül kiegészítik egymást, talán pont azért, mert nagyon mások. Ami viszont közös bennük: a vígopera kitartott hangú énekstílusa, amikor egy lírai résznél egy-egy hangot mantráznak a szereplők. Ha jól csinálják, akkor egy idő után azt érzi az ember, hogy nem bírja tovább, és elkezd nevetni. Ez egy olyan vígoperai stílusjegy – a szép dallam és a legbugyutább szöveg együtt –, mely annyira furcsa, hogy egyszerűen zseniális.