► Mire emlékszel, hogy kezdődött az egymás életét feldolgozó sorozat?

*Gál Kristóf (GK):* Miután végeztünk, szerettünk volna még együtt dolgozni. Első éven csináltuk a Migrénes csirkét, aztán jött a Dévényi-dalok, utána pedig az Éjféltájban. Ebben az évben Máté Gábornak támadt az ötlete, hogy sok létező darab szól egy személyről: Hamletről, III. Richárdról, akiknek persze borzalmasan izgalmas az élete, de miért ne lehetne a mi életünk is izgalmas? Épp ezért, csináljunk egymás életéről előadást. Ahogy emlékszem, közfelkiáltással el is fogadtuk a dolgot, mert nagyon izgalmasnak tűnt, már akkor is.

► Látszott akkor, hogy a sok év milyen felelősség, élmény, teher lehet?

*GK:* Tavaly a Száraz Dénes előadás kapcsán sokat beszélgettünk erről. Már a legelején elhangzott a kérdés, hogy mi történik akkor, ha meghal valaki? Hatalmas felelősség úgy előadást csinálni valakiről, hogy nem szól bele, nem azért, mert nem akar, hanem mert nem tud, már nincs köztünk. A színház varázsa, hogy bármiről tud szólni. Annak idején jóval fiatalabbak voltunk, de azt éreztük, hogy ez egy olyan szerződés - játszottunk is ezzel a Dénes előadásában - vagy egyezség, fogadalom, amit szerencsés esetben tizennégy évig vállalunk és részt veszünk benne.

► Száraz Dénes színészként nem vett részt az előadásában, milyen volt így dolgozni?

*GK:* Jó volt így is. Érdekes és izgalmas. Azért sok támogatást kaptunk tőle. A főiskolával, az osztállyal és talán saját magával való küzdelmei már kellő alapot adtak ahhoz, hogy a nélkül is meg tudjunk fogalmazni valamit, hogy ő minden nap ott lenne velünk és fogná a kezünket. Nyilván így nagyobb kihívás volt, de inkább azt mondanám, hogy izgalmas volt és nem azt, hogy nehéz.

Minden előadás előtt szokott lenni néhány osztálytalálkozó, hogy a címszereplő meséljen, hozzon sztorikat, a többiek pedig kérdezzenek, kiderüljön, ha valami tabu. Nálam nem volt titok vagy korlát, amit kérdeztek, arra mindig válaszoltam. Szeretném, ha mély és őszinte előadás születne, ami segít megérteni, hogy ki is vagyok? Ugyanis ezt még nem tudom pontosan.

Az egyik találkozón nagyon félve mondtam nekik, hogy sajnos úgy jött ki, hogy a próbahét első péntekén nekem dolgoznom kell egész nap. Nagyon bátortalanul mondtam, hogy ugye nem baj, ne haragudjatok, nem tudtam máshogy megoldani. Járó Zsuzsi olyan vidáman mondta erre, hogy „ne viccelj már, olyan jó lesz egy napig a hátad mögött dolgozni”. Kíváncsian fogok menni szombaton, hogy lássam, hogy mit csináltak, amíg nem tudtam „felügyelni” őket. Lehet, hogy sokkal bátrabban fogalmaznak meg dolgokat.

► Milyen élmény volt, amikor Száraz Dénes egy hét után megnézte az elkészült jeleneteket?

*GK:* Annyira nem vagyok már benne a szakmában, hogy ezt jól meg tudjam fogalmazni. Olyasmi volt, mint a főiskolán a mutatás. Moliere-kurzus, mindenki gyártotta a jeleneteket, aztán egyszer megmutattuk egymásnak, megnéztük a többiek munkáit. Ilyesféle izgalma volt ennek is. Nagyon kíváncsi voltam, hogy ő mit szól ahhoz, amit mi egy hétig nélküle gondoltunk róla.

► Az előbb említett megbeszélésen volt-e olyan kérdés, aminél elgondolkodtál, hogy esetleg ne kerüljön bele?

*GK:* Nem. Egyáltalán nem. Voltak olyan témák, amikre még nem került sor. Nem azért, mert én borzasztó sokoldalú ember vagyok, hanem mert a pályaváltoztatás elég gazdag témának tűnik. Muszáj beletenni az előadásba, hogy hogyan lettem színészből rendőr, ez magyarázatra szorul, akár ismer valaki, akár nem. Erről sokat beszélgettünk - nem mondom, hogy többet, mint kellett volna -, de például a szűk családomról még nem is nagyon volt szó. Én vagyok az egyetlen, aki idén már tizenegyedik éve házas, van két nagyobbacska gyerekem, úgyhogy minden mellett még akár az én apaságomról is szólhatna az előadás. Erre még néhány gondolaton kívül nem is tudtunk kitérni, de szeretném, hogy ez is benne legyen, mert érdekes lehet az is, hogy egy kapcsolatnak milyen hepehupái vannak. Az elején elhatároztam, hogy az előadás legyen minél őszintébb, mert az ember életében ez egy soha vissza nem térő alkalom, hogy Máté Gáborral együtt tizenkét istenadta tehetség két hétig velem foglalkozzon, és esetleg nekem is válaszokat adjon olyan kérdésekre magammal kapcsoltban, amiket 35 év alatt még nem sikerült megfejtenem.

► Honnan kezdtétek el boncolgatni, hogy színészből rendőr lettél?

*GK:* Onnan kezdtük, hogy ők úgy gondolták, ez egy konfliktus volt az én életemben. Hogy biztosan okozott konfliktusokat a feleségemmel, a szüleimmel való kapcsolatomban. A körülöttem lévő színházi embereket ez természetesen váratlanul érte, elszenvedték. Sokkal nagyobb fordulat volt ez annál, mint hogy például egy évig a táncszínházzal foglalkozom, vagy valami társművészetbe kóstolok bele és aztán, ha megőrülök színház nélkül, jövök vissza. Nagyon határozott döntés volt az életemben ez a váltás. Onnan közelítettek, hogy kíváncsiak voltak, milyenek voltak az előzmények, milyenek voltak a konfliktusok. Azt tudtam nekik erre mondani, hogy nem, egyáltalán nem volt konfliktus, azt vettem észre, hogy nem érzem jól magam a színházban és szeretnék valami olyat csinálni, amiben jól érzem magam. Az elmúlt hét évben ez sikerült, úgy érzem, hogy megtaláltam a helyemet és kiegyensúlyozott vagyok. Kérdezték, hogy „jó, de a feleséged mit szólt, amikor elmondtad neki?” Mondtam, hogy semmit, hiszen vele együtt éltem, nyilván látta, hogy az utolsó évben már nagyon sokat kínlódom. Közös gondolkodás volt ez vele. Nem leptem meg azzal, hogy: „Szívem, képzeld, beszéltem az I. kerületi Rendőrkapitánysággal és akkor október egytől oda megyek dolgozni.”

► A váltás előtt mutattátok be Egerben a Párnaembert Igazi jó színház volt, jó alakításokkal. Egy nyomozót játszottál benne.

*GK:* Gábor azt mondja, biztosan van már egy ilyen tévhit abban a kevés számú emberben, aki követi az életutamat, hogy azért ment el ez a fiú rendőrnek, mert előtte nyomozót játszott a Párnaemberben. Valójában nincs köze a kettőnek egymáshoz. Véletlen, hogy az volt az utolsó jelentősebb, vagy sikeresebb alakításom. De ez csak kronológiában stimmel, én már elkezdtem megágyazni a rendőrségnek, mikor Dömötör Andris szólt, hogy rendez egy darabot, és hogy nyomozót kellene benne játszani. Aztán lett az a végtermék, ami.

► Milyen két hétre újra színésznek lenni nyaranta?

*GK:* Amikor azt szokták kérdezni a rendőr kollégák, hogy nem hiányzik-e a színház, akkor azt válaszolom nekik, hogy azért nem, mert nyaranta két hétre beledobom magam a sűrűjébe újra. Igaz, nem egy másfél hónapos próbafolyamat, mint egy kőszínháznál, de minden színészettel kapcsolatos dolgot megélhetek. A végére mindig oda jutok el, hogy jaj, de jó, hogy ennek most vége lesz. Előtte a színházra kiéhezve várom, szeretnék minél jobban részt venni benne. Persze tele vagyok gátlásokkal is, mivel szerintem a színházcsinálás nem olyan, mint a biciklizés. Az ember hat évesen megtanul bringázni, aztán úgy alakul, hogy a szülei nem vesznek neki, később kamaszként egy-két kacsázás után már száguldozik jobbra-balra. A színjátszás olyan szakma, amit gyakorolni kell. Nekem ilyenkor komoly problémát okoz, hogy van két kezem meg két lábam, és nem tudom mindig, hogy hová is kellene tenni őket. Ráadásul meg is kellene szólalni és nem ártana mindezt természetesen tenni. Sokkal nagyobb előnyben vannak a többiek, én mindig kérem is őket, amikor elkezdünk próbálni, hogy segítsenek, mert tele vagyok görccsel. Évente egyszer két hétre színésznek lenni nem könnyű, ugyanakkor nagyon jól esik, szeretek benne aktívan részt venni. Nagyon várom, de már tudom, hogy a végén jó lesz lerakni. Az ideit talán kevésbé lesz egyszerű, mint eddig, hiszen rólam fog szólni.

► A mindennapi munkád során segít-e, hogy évekig színészként dolgoztál és azóta is nyaranta két hétre újra színész leszel?

*GK:* Most is és a korábbi munkámban is, ami a nyomozás volt, segített. Talán nem egy megerőszakolt gondolat, hogy az segítség, ha az ember már korábban csinált olyat sokszor, hogy más emberek bőrébe bújt és megpróbálta megérteni a gondolkodásukat. A Színművészetin, Horvai és Máté Gábor is azt tanították, hogy először fejtsd meg azt, hogy ki vagy te és utána kezdhetünk építkezni. Ez sokat segített abban, hogy amikor egy tanúval vagy gyanúsítottal bementem az irodámba, hogy kihallgassam, akkor a liftben, a lépcsőn, vagy az első kézfogásból már nagyjából tudtam őt hova rakni. Ez nem beskatulyázás, csak egyáltalán tudjam azt, hogy ő milyen figura, vagy hogy hogyan kell vele beszélni, hogy ő biztonságban érezze magát velem. Nem kell, hogy barátok legyünk, nem kell, hogy a bizalmába férkőzzek - persze van ilyen helyzet is néha -, de az a fontos, hogy ő azt érezze, hogy én egy olyan ember vagyok, akinek elmondhatja. A színházban szerzett képességek segítettek ebben. Most kommunikációs területen dolgozom, itt ez hatványozottan igaz. A sajtóval foglalkozni, az egy külön szakma, de itt is nagyon sokat segít, hogy a főiskolán drámai remekműveken keresztül tanítottak szépen, tagoltan, értelmezve beszélni.

► Mondtad, hogy a „ki vagyok én” kérdés mind a mai napig foglalkoztat. Lehet most mondani pár mondatot, hogy merre felé fog keresgélni az előadás?

*GK:* Ha úgy alakul, ahogy én szeretném, és ahogy eddig közösen gondolkoztunk róla, akkor annak, aki nem ismer, annak talán szólhat majd arról a darab, hogy vannak az ember életében olyan helyzetek, amikor váltani, változtatni kell. Legyen az munkahely, házasság vagy éppen egy gyerek születése. Nyilván arról is szólni fog, hogy ki az a Gál Kristóf, hogy színész, vagy rendőr, vagy családapa, vagy férj, vagy egy keresztény családban felnőtt mélyen vallásos fiú, vagy pont az egész hitének hátat fordító, istentagadó ember. Vagy a főiskolán egy nagyon szélsőséges, csélcsap életet élő, a burokból kiszakadó, de végül önmagához visszataláló valaki. Ezt próbáljuk meg kinyomozni. Nem szeretném, hogy tányérsapkában rohangáljuk, vagy más ilyen külsőségben mutatkozzon meg a rendőri munka. Az lehet, hogy a nyomozás formáit használjuk majd, hiszen maga az Oidipusz király is egy nyomozás. Oidipusz hall egy jóslatot, halvány fogalma sincs, hogy mi az, és elindul kideríteni. Útközben fejbe csap egy öreget, elvesz egy csodálatos asszonyt és utána szépen lassan döbben rá a jóslat igazára. Lehet, hogy így, lehet, hogy egyszerűbben megy majd az előadás, esetleg kihallgatásokkal, házkutatásokkal fűszerezve. Ki fog derülni.

Kapcsolódó előadások:

>>> 2007: Járó Zsuzsa >>> 2008: Szandtner Anna >>> 2009: Kovács Patrícia >>> 2010: Baróthy (Máthé Zsolt) >>> 2011: Mészáros Máté >>> 2012: Péter Kata >>> 2013: Száraz Dénes – Vele, de nélküle >>> 2014: Gál Kristóf