Halász János államtitkár beköszönő ("vitaindító") beszéde után, amely már az első pillanattól kezdve a semmitmondás kérlelhetetlen igényével lépett fel, és ezt hosszútávon nagy biztonsággal meg is tudta tartani, Herczeg Tamás vitavezető – pontosabban a rendezvény további részében mikrofon-allokátor – megadta a szót Csizmadia Tibornak, a Magyar Színházi Társaság elnökének, aki ismertette szervezete álláspontját.
Csizmadia leszögezte, hogy a tao-támogatás nem ördögtől való, csak a fékek és ellensúlyok nem megfelelőek. Csizmadia egyrészt kitér arra, hogy valóban lehetetlen, hogy nem létező makaói meg mexikói előadások után bárki tao-támogatásban részesüljön – erre már a törtvényalkotó is reagált, már csak az Európai Gazdasági Térség államaiban realizált jegybevételek után jár a támogatás –, másrészt felhívja a figyelmet arra a nagyon fontos ellentmondásra, hogy az állami potentátok hiába szajkózzák, hogy a független színházi szcéna milyen nagyon sok pénzhez jutott a tao-támogatáson keresztül, ha egyszer összekeveri a független színházi társulatokat a haknista gagyigyárak fröccsöntött iparmunkásbrigádjainak előadó-művészetinek nevezett tevékenységével. Ugyanakkor Csizmadia azt sem tartja jó folyamatnak, hogy miközben valóban jelentős új forrásokhoz jutott a szcéna, a fenntartó önkormányzatok szünetlen azon mesterkednek, hogy különböző technikákon keresztül – főleg bérleti díj jogcímén – a megítélt fenntartói támogatásokból minél többet visszavegyenek. Érkezik tőle egy szándékoltan vitaindítónak szánt javaslat: ha a fenntartót támogatás nem adja ki az intézmény teljes költségvetés - mondjuk - 20%-át, akkor szűnjön meg fenntartónak lenni. A logika érthető, a fenntartó csak akkor legyen fenntartó, ha fenntart valamit. Emellett kitér arra, hogy a tao körüli anomáliák jó indikátorai annak, hogy milyen problémák vannak a színházi életben, ezért érdemes odafigyelni rájuk. Csizmadia egyértelműen a jelenlegi rendszerbe építene bele valamilyen súlyozási mechanizmust, amit nyitott kérdésként hagy a megszólalás végén.
Novák János, a Kolibri Színház igazgatója, a magyarországi ASSITEJ elnöke nem erre reagál, hanem egyrészt szorgalmazta, hogy az önkormányzati cégek irányítsák a taózható pénzüket az ugyancsak önkormányzati működtetésű intézmények felé, ha már egy családról van szó úgyis, és emlékeztetett, hogy a tao-törvényt az EU alapvetően azért támogatta, hogy az európai szinten is különösen nagy arányú színházba járó réteg a jövőben is elérhető áron tudjon színházjegyhez jutni.
A felvetett gondolatok Komáromi Györgyöt, a Radnóti Színház gazdasági igazgatóját is csak részben érintették meg, aki rendkívül megértőnek mutatkozik az elszegényedő önkormányzatok lelki világát illetőleg, akik meglátva a színházak tao-bevételeit úgy faragják a fenntartói támogatásokat, ahogyan csak tudják. Egy kis anekdota keretében kitér arra, hogy a tao torzíthatja a művészi produktumot, és ez nem jó, de igazából azzal van a baj, hogy a regisztrált szervezetek köre nincs elég szigorúan körülhatárolva, és ez egy gyenge pontja a rendszernek. De hogy hogyan lehetne minőségi kritériumokat beépíteni ebbe a folyamatba, arra tőle sem érkezik vitaindító gondolat. (Talán ha a színházi tao alternatívájaként működő sport-tao és a filmes világban működő számlás tao-rendszerének adaptálási lehetőségeit bővebben kifejtette volna, akkor gazdagodhatott volna valamivel a vita.)
Vidnyászky Attila, a Magyar Teátrumi Társaság elnöke, aki valóban meghatározó szereplője lehetett volna a vitának, legfontosabb hozzáfűzni valójának a „mi megmondtuk előre, hogy ez lesz” és az „én ezt elégtételként élem meg” mondatokat tartotta, majd ismét a jövőbe tekintve azt a jóslatot tette, hogy most, hogy Azerbajdzsánban már nem lehet tao-pénzekhez jutni csak az EGT államokban, számos romániai művelődési házban fognak megszaporodni az ilyen-olyan tao-igénylésre alkalmas produkciók, és ezzel tényleg nincs aki vitatkozna: élelmes nép ez a magyar. Ebben a felszólalásban kap először teret a legnagyobb szálka: az Operettszínház egymilliárdos bevétele, amelyet az adókedvezményből összeszedett a (csökkenő) állami támogatások mellett, és igaz ami igaz, egy hevenyészett gazdasági okfejtés-kísérlettel próbálkozva ennek tarthatatlanságát az Operettszínház jelen lévő képviselői nem tudták megcáfolni. "Ami sokba kerül, sokat hoz, és ezt nem lehet büntetni" - ez az összegzés a végén. Summa summárum lényegileg kell hozzányúlni a tao-törvényhez, de hogy hogyan, az titok marad.
Ezután Csáki Judit veti fel, hogy mi lett volna, ha a különböző „egzotikus” országokban keletkező tao-bevételek a közösbe folytak volna be, amit egy kuratórium osztott volna le, amire jön az egyöntetű válasz, hogy akkor nyilván egy fillér ilyen pénz sem keletkezett volna, bár az újságíró kitér arra is, hogy a jelenlegi kuratóriumi kinevezési gyakorlat úgysem biztosítaná ennek a rendszernek a megfelelő működését, úgyhogy csak teoretikus kérdésről van szó.
Komáromi György kitér arra, hogy szponzorpénzek a tao megjelenésével eltűntek a rendszerből, és ezt az Örkény Színház gazdasági igazgatója is csak megerősíteni tudja. Az Örkénynek ugyanis a Siemens rendes évi támogatás helyett most csak a tao-támogatást adja, amely – és ebben is nagy konszenzus mutatkozik a jelenlevők között – nem tekinthető semmilyen szinten szponzorációnak, hiszen a cég, amely a forrást biztosítja, számszerűsíthetően profitál abból, ha társasági adóalapjából leírja a támogatást és nem az államkasszának fizeti be.
Még mielőtt az első körben felmerült kérdésekre Halász János megpróbálna reagálni, Kiss János, a Győri Balett művészeti vezetője kikéri a szakmája nevében, hogy azok a bizonyos fantomcégek azzal, hogy nagy részben táncelőadásoknak vannak álcázva, ezek a „köztörvényes bűnözők” rossz fényt vetnek a táncéletre, Vidnyánszky pedig a kortárs magyar drámák eltűnését a nagyszínpadokról a tao törvény számlájára írja.
Halász eztán biztosítja a közönséget arról, hogy látja, milyen érzékeny ez a téma, és hogy csak átgondoltan szabad hozzányúlni, úgyhogy legyen szakmai konszenzus, mert az roppant fontos. Az egyetlen érdemi reakció, amely kibillenti az államtitkárt a jóságos bölcs, megértő pedagógus szerepéből, hogy lelkes híve lesz annak, hogy legyen transzparens, hogy ki milyen előadó-művészeti tevékenység után hívja le a taót, és ez lehet, hogy tényleg tanulságos egy listát eredményezne.
Dobay Dezső, a Színházművészeti Bizottság tagja nem finomkodik: „a vidéket letarolta a gagyi”, illetve az iskolákban és az óvodákban is tobzódnak a nevesincs társulatok kétes művészi értékkel bíró előadásai, és ez annak a számlájára írható, hogy a taónak nincsenek minőségi kritériumai, de ismét nem jön ötlet arra, hogy hogyan is legyen ez beépítve a rendszerbe.
Csizmadia eztán ismét felhívja a figyelmet arra, hogy ezek a tao-gondok a teljes színházi élet anomáliáit tükrözik, és hogy a tao lehívása sem olyan egyszerű, például a vidéki bábszínházak jellemzően jóval kisebb mértékben tudják igénybe venni, mint amennyire potenciálisan igényt tarthatnának.
Herczeg Tamás összegez: nincs a szakmánál az öntisztulás lehetősége, majd Vasvári Csaba felébredve bejelenti, hogy a taóval nem lehet a színház minden problémáját megoldani.
Egyébként pedig végig úgy tűnt, mintha a rendszer legnagyobb ellenségei az aljas tao-hozományvadászok, a közvetítő cégek lennének, akik busás jutalom fejében segítenek előadó-művészeti szervezeteknek lehívni a tao-támogatásukat, ezért jutalékot kérve – és bár ezt már a törvény szerint nem tehetik, a mai napig megtalálják a módját annak, hogy mégis megtegyék. És bár ezeket a cégeket lehet, és bizonyára kell is gyepálni, mégsem ez tűnik a tao-rendszer legfontosabb kérdésének.
De mégis mi derült ki ebből az egész beszélgetésből? Egyrészt az, hogy nem Halász János lesz az, akivel ezt a kérdést érdemes átbeszélni, de mondjuk nem is biztos, hogy ez lenne a dolga. Másrészt, hogy kellenek szakmai beszélgetések, de a vitapartnerek számának is van egy kritikus tömege, amely felett érdemi viták nem alakulhatnak ki. Harmadrészt továbbra is jellemzően mindenki magára figyel, és többnyire megelégszik a véleménynyilvánítással, illetve a kritikai mondatok megfogalmazásával, és ódzkodik a konkrét, javaslatszerű, konstruktív gondolatok megfogalmazásától és érvekkel való felvértezésétől.
Úgyhogy a színházpolitikai és színházszakmai értelemben is legizgalmasabb programpontjának tűnő tao-támogatási vita csak ígéret maradt, de a 7óra7-et elkezdte még jobban érdekelni a téma, úgyhogy fel fogja keresni a kérdés legfontosabb szereplőit, a Magyar Színházi Társaság, a Magyar Teátrumi Társaság és a Független Előadó-művészeti Szövetség képviselőit, hogy rendszerszinten is fejtsék ki véleményüket a taóval kapcsolatban, mert a problémák már látszanak, de a megoldások még csak körvonalakban sem.
>>> POSZT-blog, 1. nap: „Nem ez a mi közegünk” >>> POSZT-blog, 2. nap: Van még idő?
