7óra7

Jó fejek
7óra7: (8/10)
Közösség: (8/10)

Jó fejek

2014. 09. 29. | TörökÁkos

Irodalmi közhely, hogy Tom Stoppard drámája a létbevetett és személyiségéből kilúgozott ember abszurdja. Túlságosan is emberszabású embereivel egy oldalsó bejáratot nyit Shakespeare Hamletjére: az újdonsült, patent módon vérfertőző és rendjén királygyilkos uralkodó utasítására a két diáktárs kell megfigyelje az abnormálisan viselkedő herceget. Rosencrantz és Guildenstern derekasan szórják is kérdéseiket a lét mélyére, ahonnan azonban csak egyetlen válasz érkezhet: előbb vagyok, aztán nem vagyok. És fej.

Nagypál Gábor és Kaszás Gergő (Rosencrantz és Guildenstern, vagy fordítva) játékának egyik elemi élménye, hogy a létbe lógatott, a létezés értelmét pedzegető mondataik a másik oldalon, az éppen végzett cselekvésük szintjén is értelmet kapnak. Ez a cselekvés pedig nem más, mint térben végzett gondolkodás. Nem jönnek sehonnan, a középre irányuló, sárgásfehér fényben azonnal ott vannak: eredetüket és céljukat firtató, vissza-visszatérő kérdésük így jogos, ám már csak érzéki élményként is értelmetlen.

Rosencrantz és Guildenstern halott - Nagypál Gábor és Kaszás Gergő

A két (öreg)diák alakját a szerepre való finoman és folyamatosan reflektáló színészi játék teszi komikussá: mint akik mindent tudnak erről a két figuráról, akik nem tudnak semmit semmiről. Kaszás Gergő az értelem határait az értelemmel hasztalan kutató, kétségbeesésre hajlamos clownja és Nagypál Gábor korlátolt elméjű, ám annál pozitívabb hozzáállású alakja a köznapi embert és az örökérvényűt egyszerre célozza. Rövid időn belül mindkettőt el is találják: az időtlent talán kicsit jobban.

Nem mennek sehová: ha ki is lépnek a körből, nézőként bámulják hűlt helyükön a semmit. Szellemesen egyszerű, low budget szcenika (díszlettervező: Varga Járó Ilona) hozza helybe a királyi udvarba tartó vándorszínészeket, magát a megbolydult uralkodói rezidenciát Hamletestül és Opheliástul, és az óceánon Anglia felé bukdácsoló hajót. Szikszai Rémusz rendezése felajánlja a körközépi pozíciót a néző számára, majd rászabadítja a történéseket. Ahogy Rosencrantz és Guildenstern (vagy fordítva), innentől kezdve mi is mindent tudunk. Éppen arról, amiről nem tudhatunk semmit sem. És nem is idegen az érzés.

Rosencrantz és Guildenstern halott

A vándorló színi társulat elsőként véres szerelmi drámával és beszállós (homo)szex jelenetekkel kínálja meg duplikált főhőseinket, majd - minden művészet csimborasszójaként - kettőjük saját történetével. A háttérben tébláboló színészek mint Hamlet családja és szerelme tűnnek fel (nem teljesen világos, hogy miért éppen Hamlet és Polonius az, akiket nem ők alakítanak): a színház a színházban konvenció és a színház az egész világ patinás motívuma éber álomként ömlik rá a két diáktársra. A játék különböző síkjai magától értetődően követik egymást és evidensen csúsznak egybe: logikátlanságuk logikája az értelmetlenség, ami egyben az előadásban megteremtett világ egyetlen értelme. Ennek a világnak élveteg királyok (Tamási Zoltán) és királynők (Bánfalvi Eszter) az urai, akárkik az alattvalói, színészek az ismerői és játszói: értői értelemszerűen nincsenek. Az előadás ezt a szerepet a Szkéné nézőterén kínálja körbe.

Rosencrantz és Guildenstern halott - Simkó Katalin Az átgondolt szcenika mellett, az elhangzó szövegek kétféle nyelvezete is segít rendet vágni ebben az elrendezett rendetlenségben: Arany János veretes szövegrészei, illetve Vas István és Eörsi István műfordítása pontosan jelzik a játék szintjei közötti határvonalakat.

A színészek szerepformálása - erre rímelve – szintén két eltérő tradícióból építkezik. A helsingöri udvart hézag nélkül kitöltött, több dimenziós, önazonos alakok lakják. Apja halála után itt él az érzékenységét rebbenékeny idegrendszer mögé rejtő Hamlet (Király Attila), anyja, Gertrud (Bánfalvi Eszter), aki képtelen gondját viselni önmagának és gyermekének is egyszerre, ezért az előbbit választja, és Hamlet szerelmese, Ophelia is itt őrül bele abba, hogy érzelmei és a megfigyelési botrány a herceg és apja közé feszítik, majd mindkettőt elveszíti. (Amikor Simkó Katalinba beleszorul mézesen mély, gyönyörűséges hangja, mindannyian kapkodni kezdünk a levegőért.) Nem hiányozhat a leosztásból Ophelia apja, a szeretni is jó lenne, de megfelelni muszáj-jellemű hűbéres (Tóth József) sem.

Claudius, a király az egyetlen tagja a „shakespeare-i” udvarnak, aki – hasonlóan Rosencrantzhoz és Guildensternhez (vagy fordítva) – eltartással épül. Tamási Zoltán különböző szerepeiben már többször megcsillantotta az egomán kőbunkóság szinte minden árnyalatát a beleszarós fádtól a heveny kurvaanyázósig, és most is úgy tud komikus lenni, hogy eközben ijesztően valóságos marad. Az előadás ritkán él a kikacsintás eszközével: nem is szorul rá. Fodor Tamás bújik ki néhány alkalommal a vándortársulat vezetőszínészének figurája mögül, és tesz félreérthetetlen utalásokat az itt és mostra, majd hiánytalanul húzza vissza magára a szerepet. Miközben a Csepűrágót színészkedi elénk, annak minden mutatványával együtt, meg-megfáradó emberismeretből és haszonelvűségből az öregedő színész alakját élhető bölcsességgé formálja.

Rosencrantz és Guildenstern halott - Fodor Tamás és Király Attila

Aztán persze a jó öreg Lándzsarázónál szokás szerint mindenki meghal, de erről a két diák (vagy egy… vagy fordítva) már nem tud. Amíg csak kifelé kérdezgetnek, létezésük a gondolkodom, tehát vagyok tétel abszurd torzója: egyik pillanatról a másikra örökített elakadás, értelmetlen sodródás. Sem hely, sem idő nincsen nemet mondani. Kérdéseik logikai és grammatikai hibátlansága mindaddig egyetlen valós kérdésre futja: az már van-e, aki nem nincsen? Ennyi az írás - a többi fej.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr698001439

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása