Október 22-én tartották a Színházi Műhelybeszélgetések címet viselő sorozat második részét az ELTE BTK Művészetelméleti és Médiakutatási Intézetében, Darida Veronika és Tompa Andrea szervezésében. Míg korábban a múltfeldolgozás állt a beszélgetés középpontjában, ezúttal az amatőrök vagy nem hivatásosok színházcsinálásának a kérdését járták körbe a meghívott vendégek és hozzászólók.

A műhely első részében Kutszegi Csaba Színházban megjelent, provokatív szándékkal írt cikke, a Műkedvelők forradalma került középpontba. A szerző ebben az írásban az improvizatív előadásokat, valamint a kortárs tánc kevésbé technikás, gyakran önfeltáró, személyiségfejlesztő jellegét állította szembe a hagyományos, szerinte professzionálisabbnak ható művekkel.

A cikk szerint ezeknek az előbbieknek az eredetisége megkopott, nem igazán tudnak már újat mondani. Ugyanakkor élőszóban elmondta, hogy nem törekedett a műkedvelők vagy amatőrök pontos definiálására. Mint elhangzott, mind a két fogalom erősen terhelt pejoratív konnotációkkal.

Králl Csaba a cikkel kapcsolatos kritikában azt fogalmazta meg, hogy egyrészt az amatőrök mindig is jelen voltak, és érkeztek felőlük fontos újítások, másrészt a kortárs tánc más előfeltevésekkel és célokkal bír, mint a hagyományos színház, ezért nem vizsgálhatóak azonos szempontok szerint.

Az improvizáció kapcsán elhangzott, hogy meg kell különböztetni az élőben rögtönzött előadásokat azoktól, amelyek kötöttek, de az elkészítésüknél erősen építenek az alkotók improvizációira. Mind a kettő komoly szakértelmet igényel, és sok professzionális színész fél a legkisebb rögtönzéstől is.

A műhely második felében elsősorban színházi alkotók osztották meg a véleményüket a témával kapcsolatban. Simányi Zsuzsa a hajléktalanokkal készített előadásainak (mint pl. a Gyümölcsoltókor) a körülményeit idézte fel. Komoly nehézségei adódtak már tanulmányai során is, egyrészt amiatt, hogy a munkáját nem mindenki tartotta művészetnek, másrészt abból, hogy a hivatásos színészekkel ellentétben a hajléktalanokkal nem szakíthatta meg egyszerűen a kapcsolatot, amint véget ért a próbafolyamat, egészen másfajta hozzáállást és felelősségvállalást igényeltek.

Lipka Péter és Simon Balázs hasonló élményekről számoltak be a börtönszínház és a javítóintézetbe került fiatalokkal készített előadások kapcsán. Elmondták, hogy nagyon nehéz egy tizennégy éves gyereket meggyőzni arról, hogy játsszon, különösen, ha az illető addigra már túl van egy lincselésen vagy egy gyilkosságon. De ha sikerül, sokkal többet segíthet a személyiségfejlesztésben, mint egy hagyományosan művészetinek nevezett program, például egy felolvasóest. Ezzel kapcsolatban felvetődött, hogy egy jól sikerült terápiás célú előadás mennyiben szállítható, mennyiben működhet más közegekben is.

Gáspár Ildikó a rendezéseibe - pl. a Kivibe - beépített szándékos hibákról beszélt, amelyek oldják a színészek feszültségét és felszabadultabb, nyitottabb játékot eredményezhetnek. A színészi hibák kapcsán elhangzott az is, hogy ilyenkor a néző is jobban feloldódik, mert megtapasztalja, hogy a színpadon is hozzá hasonló emberek állnak. Ezek a hibák vezethetnek olyan színházi pillanatokhoz, amikor a néző együtt izgul a színésszel, és valódi közösségi élmény jöhet létre.

Idén még két műhelybeszélgetésre kerül sor, november 19-én és december 9-én. A pontos program várhatóan megtalálható lesz a Facebookon, illetve az ELTE MMI honlapján.