Hétfő (november 24.): Százlábúak láb alatt
A Százlábúak láb alatt mindennapi mese, mert a mindennapokat teszi mesévé, olyan, ma nem mindennapi eszközökkel, mint az igényes irodalmi szöveg és a minden csilivilitől mentes, egyszerű, de míves színpadra állítás. Javallott a gyerekkel együtt megnézni, bőven ad megbeszélnivalót, és kedvező mellékhatásként az is előfordulhat, hogy a cserepes virágainkat is lelkesebben öntözi majd. (Turbuly Lilla)
A teljes kritika itt olvasható.
Kedd (november 25.): Mikve
Ádáz küzdelem bontakozik tehát ki a tabudöntögetés kínos igazságkeresése és a hazugságháló kényelme között, olyan ádáz, hogy az érzelemhullámok néha túlcsapnak az előadáson, amit Michal Dočekal végig jól ellensúlyoz a feszes vallási közegből igencsak elütő tónusok vaskos kiemelésével, hiszen végtére is az értelmetlen szabálykövetés harcol az értelmes vallásgyakorlással, amiben a legnagyobb különbség, hogy az utóbbi valódi kérdéseket tesz fel, és ez mindig kellemetlen. (Zsedényi Balázs)
A kritikát itt találják.
Szerda (november 26.): Bivaly-szuflé
Ez a kissé elvont, abszurdba hajló világ a végére valahogy zsigerien ismerőssé válik – az eltervezett menekülés kudarca, a nagyívű tervek hamuba halása, az újrakezdés lehetetlensége, a mindent átszövő kapcsolati háló, amely megfojt… Hiába krimikomédia, amit nézünk, zsánermű, ha tetszik: a végén furcsa látni, hogy picit mi is ott vagyunk, pedig mi nem volnánk gengszterek, nem vittük el az egymilliót, nem kell bujkálni, nem kell menekülni, és mégis. (Ugrai István)
Egy plusz jó tanács: az elején ne tessenek nagyon megijedni az erős hanghatástól. Erről is részletesebben olvashatnak a kritikában, itt
Csütörtök (november 27.): Urbi et orbi
Könnyű összekeverni a színházat a templommal: felszentelni és vallást vinni bele, ahelyett, hogy az – akár a hétköznapi életünkben is tetten érhető – szentet idéznénk meg benne. Rusznyák Gábor azonban még csak nem is egy rítust celebrál, hanem a szent és a profán találkozási pontját hozza létre. (...) A falatozó pápával együtt ott ülünk a szent helyén, ami a revelációnál kevesebb, de sokkal több, mint a szent puszta hiánya, és még nagyon sokáig ott marad bennünk az a bizonyos közös és egyetlen hang. (Török Ákos)
A teljes kritika itt
Péntek (november 28.): Jónás könyve
...jócskán akadnak olyan intermezzók, amelyeknek köszönhetően Babits versének sorai a mi nyelvünkre fordítódnak, s pillanatok alatt megértjük, hogy Ninive miért nem ért véget, hogy miért élhetünk akár még most is Ninivében, és hogy mi keresnivalója van egy ilyen helyen Ady verseinek – mintha azok Jónás sorai lennének, vagy egy emberé, aki a világ megismerése és továbbgondolása után magára vállalta Jónás sorsát is. A Jónás könyve utolsó sorai már mintha Adytól és Babitstól egyszerre hangozna, és mintha ez lenne a legvilágosabb. Amíg lehet beszélni, addig beszélni kell – és tovább is. (Nyulassy Attila)
A kritikát itt olvashatják.
Szombat (november 29.): Szamár a torony tetején
Fodor Tamás rendezése magán hordozza mindazt a mívességet és mindazokat az értékeket, amelyeket a Stúdió K korábbi bábelőadásaiból ismerünk. (...) Színészi játék, zene és látvány ritka harmóniáját tapasztalhatjuk meg ebben a Chagall világához méltó, egyszerre életigenlő és végletesen szomorú, a maga módján szintén varázslatos előadásban. (Turbuly Lilla)
A teljes kritika itt
Vasárnap (november 30.): A Dohány utcai seriff
Mindig is át akartam élni egyszer, milyen, amikor egy erős, felkavaró előadás végén nincs taps. Amikor nincsen közös feloldás, összekacsintás. Amikor nem tudja az ember a tenyerével megfogalmazni, hogyan tetszett (milyen hülyeség egy ilyen előadásra ezt a szót használni), amit látott, hanem kénytelen önmagában vagy társaságával helyretenni azt, ami érte. Egy vaksötétben játszódó előadás, ami zsidó viccekből, dalokból és holokauszt-túlélők visszaemlékezéseiből van felépítve, elég apropót szolgáltat arra, hogy az emberben fel se merüljön az a reflex, hogy egy „jóvolt”-tal elintézze az egészet. (Zsedényi Balázs)
A teljes írás itt olvasható.
