A téma teoretikus oldalát Darida Veronika és Székely Örs vezette fel: Gilles Deluze és Gayatri Chakravorty Spivak munkásságának ütköztetése során felmerült, hogy a kisebbség szerezhet-e érvényt az adott művészeti ágban úgy is, ha nem a többség kifejezési formáit használja. Ugyanitt elhangzott, hogy nem mentesíthető a politikai jellegétől és kollektív jelentőségétől az alávetettek művészi tevékenysége, gondoljunk csak egy kisebbségi színház létrejöttére vagy támogatásának megvonására.
Herczog Noémi más szempontból megközelítve a kérdéskört arról beszélt, hogy amíg a fekete kisebbség szerepeit az Egyesült Államokban nem játszhatja, csak fekete színész, addig Magyarországon ritka, hogy cigány szerepet cigány színész jelenítene meg. Sőt, mint a Káva Kulturális Műhely Bizalomjáték című előadásának kapcsán kiderült, a nézők, ha nem fehér színészt látnak színpadon, hajlamosak többletjelentést tulajdonítani a szereposztásnak.
Herczog ugyanitt megkülönböztette a kisebbséget sztereotipikusan ábrázoló előadásokat azoktól, amelyek pont, hogy rávilágítanak e sztereotípiákra. A puszta közhelyesség ugyanis csak eltávolítja a nézőket, habár, mint néhány külföldi példából kiderült, sok, magát kisebbségi csoporthoz tartózónak valló személy éppen a saját csoportja általánosító bemutatásához vonzódik. Ezen kívül szintén érdekes előadások születhetnek akkor, ha a kisebbség alávetettségét a nézők párhuzamba állíthatják a saját életük jelenségeivel.
Borgula András, a Gólem Színház alapítója ehhez kapcsolódva elmondta, hogy ugyan a zsidó színháznak sokféle modellje van a világban, az ő számára ez elsősorban általános problémák színrevitelét jelenti egy zsidó szemszögéből közelítve. A célja, hogy a néző az előadás végére elfelejtse, hogy milyen színházban van.
Székely Kriszta a melegség ábrázolásáról beszélt: mivel ez sok tekintetben szexszel kapcsolatos kérdés, ezért (akárcsak a halált) a színház nyelvén problematikus ábrázolni. Ezek után vizsgaelőadásának, a Petra von Kantnak a készítési körülményeiről beszélt. Mivel a leszbikus témát feldolgozó alapanyag ma már kevésbé hat forradalminak, ezért egy coming out történetté alakította, komoly hangsúlyt helyezve a szereplők lelki motivációira.
Végezetül Lengyel Anna rendező beszélt a PanoDráma munkájáról. Az úgynevezett verbatim színház, amely többek között az alkotók által elkészített interjúk anyagából építkezik, gyakran felveti a kérdést, hogy miért nem azt a személyt állítják a színpadra, aki az interjúkat adta és miért a színészt. Lengyel ezt a módszert két dologgal indokolta: egyrészt a „valódi” személy esetében a néző akaratlanul is voyeur pozícióba kerülne, másrészt egy kisebbségi, például egy cigány története sokkal figyelemfelkeltőbb lehet a többség számára, ha egy fehér meséli el.
A következő beszélgetésre december 9-én kerül sor, a tervek szerint a Krétakörről lesz szó. A korábbi beszélgetésről pedig itt olvashat összefoglalót.
(2014. november 19.)