Kovács Tamás Jáva szigetén az Isi-Solo Egyetem ösztöndíjasa. A mindennapokat erősen átitató tradicionális wayang bábtechnikáról tanul. Bár rengeteg tennivalója van az egyetemen, a múlt hétvégén a yogyakartai PapermoonPappetTheatre fesztiválján lépett fel, akik a boneka műfaját népszerűsítik.
*Kovács Tamás (KT):* „A művészet a konyhákba való! A művészet olyan, mint a fehér felhők a kék égen!” – olvasható a Bread and Puppet „Why Cheap Art?” Manifestojában. Ők egy vermonti közösség, Peter Schumann vezeti őket. Szerintük a művészet nem azokhoz az emberekhez tartozik, akinek pénze van, hanem mindenkihez. Politikai, közösségi bábszínházat csinálnak, túlságosan rendszerkritikusak, szociális témákat feszegetnek, ezért az államtól nem kapnak támogatást, úgyhogy olcsó anyagokból, jórészt papírmaséból dolgoznak.
Milyen volt a fesztivál, ahol felléptél?
*KT.:* Egy alternatív bábfesztivál volt, a PapermoonPuppetTheatre szervezi kétévente, immár negyedik alkalommal. Két nap feketedoboz-színház, harmadik nap egy faluban voltak szabadtéri előadások. Az első két nap workshop-ok, szeminárium jellegű előadások, bábelőadások a bábműfaj szerelmeseinek, közösségépítő báb-centrikus akciók, előadások az utolsón.
Miben volt alternatív a fesztivál?
*KT.:* Jáván rettenetesen erős a wayang kultúrája. Nem találkozol itt olyan emberrel, aki még életében nem volt bábszínházban. Sőt, amikor én mesélek Magyarországról, és azt mondom, hogy van olyan ember, aki még életében nem volt bábszínházban, akkor azt kérdezik, hogy az hogyan lehetséges. Gyerekek, felnőttek, idősek mind nézik, ismerik a maszkokat, a jelrendszereket.
A legtradicionálisabb a wayangpurwa, ami egy nyolc órán keresztül tartó bábelőadás. Este kilenckor kezdődik, és hajnali ötkor van vége. Minden korosztálynak szól, Rámájana és Mahábhárata történeteket dolgoz fel. Állami támogatásból születnek az előadások, az embernek nem kell érte fizetni.
Van Yogyakartában egy csapat, a PupermoonPuppetTheatre, akik nem wayang bábszínházat csinálnak, hanem valami egészen mást. Jórészt bunraku alapokon kezdenek, japán technikát használnak. Amihez eljutnak, nagyon hasonló, mint amit Magyarországon a báb szó alatt értenek az emberek. Egyszerűen megfogalmazva: szemben a wayang kétdimenziós, árnyékra építő, pálcával irányított bábjaival, itt háromdimenziós, pálca és árnyék nélküli figurákat mozgatnak. Ez itt a boneka tárgykörébe tartozik, amit nagyjából babának lehetne fordítani magyarra. Ők ezt csinálják: teaterboneka. Mivel ez nem a wayang, azt gondolják az emberek, hogy könnyed, komolytalan műfaj, ami csak a gyerekek szórakoztatására való.
Mesélnél még a PapermoonPuppetTheatre-ről?
*KT.:* Nagyon hasonló az ő küldetésük, mint a magyarországi bábszakma küldetése. Magyarországon a bábszakma próbálja elfogadtatni a bábot mint valamit, ami nem kizárólag gyerekműfaj, hanem minden korosztály számára érvényes. A PapermoonPuppetTheatre azt tekinti missziójának, hogy a boneka műfajt megismerjék és elismerjék, mint teljes értékű, minden korosztályhoz szóló művészeti nyelvet.
Nyolc éve indultak abból, hogy egy könyvtárban csináltak workshop-ot és mindenféle művészeti oktatást gyerekeknek. Ebből nőtték ki magukat. Yogyakartába is jártak ugyanilyen ösztöndíjasok, mint amilyen én vagyok itt Soloban. Tőlük tanultak másféle technikákat, más módszereket, izgalmas fúzió kezdődött, és így születtek meg az első előadások, nemzetközi kollaborációban. 2007-ben volt egy nagy dobásuk, amikor csináltak egy politikus darabot felnőtteknek. Ez a Mwathrinka, ami a hatvanas évek eleji nagy indonéziai mészárlásról beszél bábokkal, videó projekcióval, maszkokkal. A mai napig utazzák vele a világot. Az USA-ban, Ausztráliában, Németországban és még sok másik helyen adták elő. Ezen kívül is csinálnak előadásokat, installációkat. Magukat tartják fenn, mert állami támogatást nem kapnak. Ők szervezték a fesztivált, ami most kezd igazán nagy lenni, azt gondolom, jövőre már túl is növik magukat. Résztvevő volt Izland, Thaiföld, Fülöp-szigetek, Ausztrália, Spanyolország, Mexikó, Indonézia. Magyarország: hoppáré!
Te hogy kerültél kapcsolatba velük?
*KT.:* Írtam nekik, hogy kíváncsi vagyok rájuk, megnézném, hogy mit csinálnak. Szerencsém volt, éppen nem turnéztak sehol. Elmentem a stúdióba, ott ajánlották a lehetőséget, hogy lépjek fel a fesztiválon. Találkoztam egy frissen végezett varsói képzőművész lánnyal, vele dolgoztunk együtt. Csináltam egy nagy bábut, gólyalábat, a varsói lány megfestette a figurát festékszórókkal. Csak kartonpapírt és bambuszt használtam, csupa olcsó, elérhető anyagot. Így kapcsolódik a produkció a „Why Cheap Art?” Manifestohoz. Egy brazil sráctól tanultam a technikát Prágában, aki Peter Schumannnál tanulta. Három zenészem volt, ők is ösztöndíjasok, mint én. Ketten Angliából, egy srác pedig Franciaországából.
A helyi híradó összefoglalója
A báb egy félős dinoszaurusz volt, ezzel volt egy rövid, negyedórás performansz a harmadik napján a fesztiválnak, a faluban. Egy folkos, funkys lopakodó témával kezdődött, amikor a bábu a messzeségben megjelenik. Volt egy zűrzavar, megijedt az őt körülvevő emberektől, aztán elkezdett barátkozni, akkor a kezdő funkys téma egy variánsa jött vissza. Érdekesen rímel ez a koncept a boneka műfajra. A bonekáról azt mondják, hogy gyerekeknek szól, viszont most, hogy volt egy ekkora bábu, hirtelen a felnőtt is egészen picinek érezhette magát. Újra átélhette azt, hogy milyen az, amikor valami nagyobb, mint ő, és amikor az élettelen anyag a szeme előtt átlényegül, átlelkesedik. A nála nagyobb valami mozog és interakcióba lép vele, mint gyerekkorában, amikor még felfelé kellett nyúlnia a kilincsért.
Hodászi Ádám
