Hétfő (december 15.): Ady / Petőfi
Könnyen elképzelhető, mi több, bizonyos, hogy a felszínen igazából se Petőfi, se Ady nem olyan volt, mint amilyennek az előadás láttatja őket, de ez igazából mindegy ahhoz képest, hogy Scherer Péter rendezésében valami nagyon elemien emberi születik meg általuk. A kényszerhelyzet, hogy a költő nem tehet mást, minthogy ír, mert hajtja valami, a kifejezésvágy által teremtett szükség, mert másra egyáltalán nem képes, még az emberi kapcsolatai is a versei által vannak igazán. Pont ettől nem ugyanolyan a költő mint bárki más, valami viszont mindenkit hajt, mindenkinek vannak nagyobb céljai – még ha nem is nagyon szeretne róluk tudomást venni, hiszen akkor arról is tudomást kellene vennie, hogy mennyire távol áll tőlük –, és pont ezáltal ember a költő is. Ez az előadásban lévő furcsa kettősség bár Adyhoz és Petőfihez is közelebb visz minket, még inkább közelít bennünket saját magunkhoz. (Nyulassy Attila)
A teljes kritika itt olvasható.
Kedd (december 16.): A nagy füzet
Krumpli, káposzta nem igényel túl sok törődést. Két csupaszpöcsű gyerek sem. Kegyetlen, rideg mondatok. Ugyanilyen mozdulatok. Magától értetődő természetesség. Eső, szél, napsütés, izom, hagyma, paprika. Beérett. (Hodászi Ádám)
Írásunkat itt találják.
Szerda (december 17.): Illaberek
Most már a körmünkre ég a kérdés, hogy tényleg olyan jó-e itt, és mi vár ránk, ha maradunk és mi, ha elmegyünk. Túrórudi, barackfa, anyámtyúkja ellenére mégis London a második legnagyobb magyar város a világon. A színház most kezdi felfedezni magának igazán a kérdést, amelynek a mainstream teátrumok közül a Katona József Színház feszül neki először face to face. (Zsedényi Balázs)
A teljes írás itt olvasható.
Csütörtök (december 18.): Szégyen
Hosszú időn át jegelem ezt az írást, tulajdonképpen nem nagyon akaródzik befejezni. Mert igazság szerint azt kellene írnom, hogy ez az előadás szörnyű. Úgy rossz, ahogy van. A színházban tessék engem kikapcsolni meg szórakoztatni – írnám, de persze ez jó nagy hazugság, kapaszkodás annak az illúziójába, hogy nekem nincs dolgom ezzel, miközben – persze – jól tudom, hogy nagyon is van. Amit látunk, lélektelen és taszító világ, amelyhez azonban kérdés nélkül, simán alkalmazkodunk. Úgy tűnik, a civilizáció szabályait mi alakítjuk ki, és hogy az erő vagy a józan ész a szervezőereje a társadalomnak, az korántsem egyértelmű, ebben a felfuvalkodottan felvilágosult világban sem. (Ugrai István)
A teljes írás itt olvasható.
Péntek (december 19.): A kutya különös esete az éjszakában
Kovács Krisztián Christopherje tökéletesen és teljesen érzékletes, egy az egybeni tükröztetése egy autista „karakternek”. A nüanszaiban is tűpontos játéka megkérdőjelezhetetlenné teszi a figurája hitelességét. Zseniális! Mert minden egyes mozzanatában ott van az a „sajátvilágúság”, ami az autizmus maga, minden negatív előjeltől mentesen. Akár a kirohanásaiban, akár az artikulálatlan üvöltéseiben, akár dünnyögéseiben teljesen kompakt, egészében zárt, hézagmentes világot alkot. (Csatádi Gábor)
A teljes kritika itt olvasható.
Szombat (december 20.): Csoda és Kósza
Először is az ízlés, ami eszembe jut a Csoda és Kószáról, az Örkény Színház gyerekeknek szóló előadásáról. Hogy Mácsai Pál kifogástalanul bánik ezzel az egésszel, hangütésében és vizualitásában és úgy általában. Pedig voltak kétségeim: az áll a színlapon, hogy 6-tól 12 éves korig ajánlják. Hát, gondoltam, ez elég széles korcsoport, amely nehezen hozható közös nevezőre. De az előadás meggyőz, hogy mégis. (Ugrai István)
A teljes írás itt olvasható.
Vasárnap (december 21.): A revizor
A fene se gondolta, hogy egy Gogol-darab képes ennyire mai lenni és ennyire szórakoztatni. Jó persze, ez már nem is annyira Gogol, ez inkább mi vagyunk. Vagy Gogol bennünk. Elvégre klasszikus. (Nyulassy Attila)
A teljes írás itt olvasható.
