Az ELTE BTK Művészetelméleti és Médiakutatási Intézetének stúdiójába szervezett Még mit nem? idei utolsó műhelybeszélgetésére Schilling Árpádot hívták meg. Mint a Krétakör vezetőjét, mint színészt, mint rendezőt, mint civil felelősségét komolyan vevő állampolgárt, de leginkább, mint legutóbbi előadásában, a Lúzerben „önmagát színrevivő” Schilling Árpádot. Tompa Andrea és Darida Veronika beszélgetést moderáló párosához most a Schilling-életművel elméleti oldalról is foglalkozó Jászay Tamás csatlakozott.
Tompa Andrea bevezető mondatai arról szóltak, hogy a beszélgetés elsődleges célja bekapcsolni a Lúzert a kritikai diskurzusba, közelebb vinni hozzá nézőket és kritikusokat, hiszen ez az előadás olyan fogással él, amely Nyugat-Európában ugyan már ismert, Magyarországon azonban kevésbé az. Az előadásban Schilling Árpád mint Schilling Árpád áll a színpadon, és vet számot múltjával, feladataival, vállalásaival. A beszélgetés az önszínrevitel kapcsán felmerülő problémákat járta körül.
Schilling eleinte az előadás létrejöttét motiváló és meghatározó, őt erősen foglalkoztató kérdésekről beszélt. Mikor olyan témák vannak napirenden, mint Kertész Imre díjátvétele, a Marx-szobor ügye, a megszállási emlékmű vagy a stadionmutyi, civilként neki mi a szerepe ezek feldogozásában? Hogy tud ezekhez a színház eszközeivel hozzányúlni? Milyen határai vannak ennek a színházban?
Mint a beszélgetés moderátorai levezették, Schilling előadásai során nem először merült fel az önszínrevitel problémája. Gondolhatunk például a Bobigny-i előadásra, ahol a nézők Schillinggel beszélgethettek színházi útkeresései kapcsán, vagy A szabadulóművész apológiájára melyben feleségével, Sárosdi Lillával együtt „vitték színre” az első gyerekük megszületése utáni konfliktusaikat. De performatív tettként értelmezhető idei „akciója” is, amikor egy youtube-on nyilvánosságra hozott videón az EMMI pályázati elbírálásról szóló levelét széttépve végleg szakított az állami támogatásokkal (az erről szóló híradásunk itt olvasható).
Zéró minisztériumi támogatás
A beszélgetésből kirajzolódott, hogy a Lúzer egyrészt ennek az önszínreviteli sorozatnak a betetőzése, másrészt, ezzel összefüggésben meghatározó lépés a színházi kódrendszer nyíltságának használatában. Az előadásban közéleti ügyek, politikusok nevei szó szerint, nyíltan hangzanak el, Schilling pedig egyszer csak meztelenre vetkőzve szólítja fel a közönséget, hogy testére írva üzenjenek a politikai elitnek.
Schilling szerint nem is annyira az önszínrevitel, mint inkább a testi és verbális meztelenség járult hozzá az előadásban egyfajta határátlépéshez. Azzal, hogy nyíltan kimondja az említett problémákat, hogy „nem kell semmin gondolkodni”, egy közmegegyezésen alapuló határt lép át. Szerinte annak volt a leginkább felszabadító ereje, hogy miután lépést tett a nyílt párbeszéd felé, üzenésre, aktív részvételre bírta a nézőket. „Míg ezeket a helyzeteket nem vállaljuk fel nyíltan, nem tudunk rajtuk túllépni” – emelte ki ennek jelentőségét.
Krétakör – Lúzer, próbatábor, Piliscsév
Schilling ezzel a kettős kódrendszerrel és áthallásokkal operáló színházi hagyománnyal megy szembe. Úgy gondolja, ha száz évvel ezelőtti műveken keresztül csöpögtetik az üzeneteteket, az koridegen, és hogy ennek a formának a konzerválásával a színház hozzájárul a közösségi problémák konzerválásához is. Egy olyan időszakban, ahol az a feladat, hogy aktívan és személyes szinten éljük meg a demokráciát, a színháznak is valahogy ezzel kell lépést tartania. A színház ezen kívül jó eszköz arra, hogy a gyors felejtés korában gyorsan reflektáljon, és emlékeztessen a közelmúltra. Egy-egy ilyen előadás viszont bizonyos időszakokhoz kötött, ezért jelent nagy kérdést Schilling számára, hogy például mi lesz a Lúzer sorsa, akár pár hónapon belül is.
A beszélgetés során szó volt még arról, hogy Schilling kísérletezéseinek köszönhetően pályáján többször váltott irányt, ezzel párhuzamosan a Krétakör tapsos sikere is csökkent. Olyan kifejezési formák is érdeklik, melyek nem adják magukat könnyen, másféle befogadást igényelnek, mint például a Lúzer, vagy a társadalmi felelősségvállalásra helyezik a hangsúlyt, mint általában a színházi nevelési projektek. Mint példáin keresztül bemutatta, igyekszik munkája során a szakmában is a demokratikus felelősség elvét képviselni, másokat erre sarkallni.
Kapcsolódó
Árnyékból a rivaldába - Színházi Műhelybeszélgetések III.
A hibák hatalma - Színházi Műhelybeszélgetések az ELTÉ-n
Lúzer, a remény színháza – Schilling Árpád rendezése a Trafóban
