7óra7

Ha leépül végül a házunk
7óra7: (9/10)
Közösség: (10/10)

Ha leépül végül a házunk

2014. 12. 28. | TörökÁkos

Elsőre is váratlan, később még jobban belobbanó meglepetések fogadják azt, aki belép a Stúdió K nézőterére. Egyrészt csak a hátulsó két sorban vannak székek (a többi helyen vékonyka üléspárna szerénykedik a földön), amit az ajtónálló azzal a modortalansághoz közeli megjegyzéssel fejel meg, hogy az öregek hátul tudnak leülni. Másrészt a játéktéren egy fiatal férfi csuklózik megállás nélkül: vödrökből vödrökbe jeget cipel futásban, átönti, csinál vagy féltucatnyi fekvőtámaszt (karhajlításban), és elölről, és újra. A dolog nyilvánvaló értelmetlensége és a férfi kérlelhetetlensége Sziszüphoszt idézi, a folyamatos fáradás jól látható jelei azonban terhével együtt visszagörgetik őt a mítoszok földjéről. Ami ekkor még inkább csak egy komoly játék, később az előadás egyik alapvető karakterjegyévé válik: a fizikai történések elemi valóssága megkerülhetetlenül és eltagadhatatlan erővel támasztja meg a színházi fikció saját igazságát. Jó színészi játék esetén értjük és elhisszük a lelki megkínozatás fájdalmát, az arcba dörzsölt jégszilánkok keltette képzet azonban messze túl van a hiteinken. Szikszai Rémusz rendezésének másik fontos sajátossága, hogy a látottakon való gondolkodáshoz közös érzéki idegpályára állítja a nézőt a színpadi figurákkal – ami eleinte csak a kényszerű beleérzésen keresztül kényelmetlen.

Az utolsó pohár - Parti Nóra

Nem tudni, hogy pontosan hol – a megjelenő mobilalkalmazást látva mostanában – egy férfit és a feleségét arra próbálja kényszeríteni az államhatalom, hogy írjanak alá egy olyan tanúvallomást, ami alapján halálra ítélhetnek valakit. A házaspárral együtt azok nagyóvodás-kisiskolás korú gyerekét is bevonják a meggyőzésbe. Az előadás minden illúziótól mentesen mutatja meg a megtörés egy lehetséges koreográfiáját és a hozzá illeszkedő megtöretés anatómiáját.

Az utolsó pohár - Kovács Krisztián, Parti Nóra A házaspár megpróbál a gyengéiket kutató vallatótiszt előtt láthatatlan maradni, miközben az egyre közelít leggyengébb gyengeségeikhez. Kovács Krisztián férjként torkán akadt idegen testet szomatizál folyamatosan, miközben érezhetően növekszik benne a belső feszültség, és kínjait valós fizikai megterhelések (mint perceken keresztül ülést imitálva guggolni, jégre ülni) jelzik. A feleség - Parti Nóra alakításában - erősebb, ő is úgy adagolja a belső történéseket, hogy az a nézőtér felé átérezhető legyen, miközben vallatója felé sokáig kedvesénél zártabb tud maradni. A láthatóság és a láthatatlanság határán jó érzékkel és lélekborzoló hitellel egyensúlyozó két alakítás mellett az előadás igazi kulcsfigurája Nagypál Gábor vallatótisztje. Van abban valami, már-már zseniális szemtelenség, ahogy Nagypál elsőre mintha alig építene karakterjegyeket az alakhoz: beszél, locsog-fecseg a férjjel, néha tölt magának egy utolsó pohárnyi töményet, akárha csak a Ráday utcai színház kávézójában elmélkedne. A világos és elborzasztóan célszerű procedúra alatt inkább tűnik egy kissé fáradt alkoholistának, mint cinikus bérhóhérnak. A férjjel való játék során, amikor ebből a folyamatosan egyre rémisztőbbé váló nyugalomból néha kilép, nemigen lehet eldönteni, hogy ez a figura vagy a vallatási módszer átalakulása. A feleség kihallgatásakor - mintha nehezebben találna fogást a nőn - már sokkal inkább a szerephez tartozónak érződnek mind a kirohanások, mind az aktív fizikai erőszak.

A feleség és a férj önmagukkal és egymásért vívott küzdelmének belső, láthatatlan szerkezetét – mint például a tehetetlenséget, a kétségbeesést vagy a közöttük lévő megtartó és visszatartó kapocs megfeszülését – a szcenika konkrét és poétikus jelbeszéddel teszi pontosan érzékelhetővé. A vallatótiszt – velünk együtt – teszi a dolgát a leleplező jelek között: felfejt és reagál. Nagypál Gábor egy munkájába belefásult, nem egyszerűen csak rosszindulattól mentes, de már-már megértő, a fájdalomkeltésben az éppen szükségest semmivel át nem lépő, lelke tisztaságáért folyamatosan küzdő állampolgárt mintáz. Olyan embert, akinek a munkaköri leírása szerint éppen nem egészségtelenül magas savtartalmú, rákkeltő édesítőszerrel vonzóvá tett, fekete ital fogyasztására, hanem ebben az esetben hamis tanúzásra kell rávennie embereket.

Az utolsó pohár - Nagypál Gábor

A vallatóval való közösség termékeny kérdőjele mellé egy, ha lehet, még görbébb írásjel kívánkozik. A háttámasztás nélküli ülés az előadás folyamán érdekes újdonságból zavaró kényelmetlenségen keresztül fokozatosan alakul át tényleges fájdalommá, ami amellett, hogy a megkínzottakkal való együttérzést egy közös érzetben maximálja, és ezzel egy izgalmas határátlépést eredményez, érdekes újdonságból zavaró kényelmetlenségen keresztül fokozatosan tényleges fájdalommá alakul át.

Az előadás, amikor bemutatja, hogyan működik egy olyan hatalom, amelyik a demokráciát a látszat megtartásának szükségességeként értelmezi (merthogy egyébként simán is meg lehetne öletni bárkit), az ujjal távolba mutogatásnál sokkal merészebb. A keresetlenül hétköznapi karakterek, az érzéki és érzésbeli együttállások világossá teszik, hogy nem ufók vallatnak jetit. A tiszt – gondolhatni, hogy a rá ható, őt figyelő külső erőkre utalva - néha fölfelé kinéz a jelenetből. Míg a kinézés gesztusa egy meg nem jelenő, személytelen felsőbb hatalmat jelez, a nézés hogyanja és az előadással (is) józanított ész szerint odafent sem Szauron székel.

Az utolsó pohár - Parti Nóra, Nagypál Gábor

Az önvédelmi receptoraink folyamatos vészjelzései ellenére megszakítás nélkül magával vonzó előadás legnagyobb kellemetlensége a felelős firtatása. Ott van bennünk az, akinek megvan a gyengéje és aláír, ott van az is, aki képes ezt a gyengét megtalálni másokban és valamiből élnie kell, ahogy az is, aki - bármi is legyen fent - felfelé igyekezne, ha megtehetné. Az ember embertelenségének képzetét az előadás védőoltásként karcolja belénk, hogy ez azután pontosan mi ellen és mennyi időre ad védettséget, már nem színházi kérdés.

A színpad két oldalán – a fények állása szerint – általában alig átlátszó, az építőiparból jól ismert, magasra húzott nejlonfólia takarja ki a széleket. Varga Járó Ilona a színpad vége felé tölcsérszerűen szűkülő díszlete nézőtérre tátott szájjal jelzi a legkisebb ellenállással járó útirányt. A takarás mögött közben mintha folyamatosan épülne valami, ami lényege szerint át nem látható, és amiről a torkába belenézve csak annyi bizonyos, hogy sem nem szép, sem nem új.

_(2014. április 18.)_

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr378005913

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.