7óra7

Színre vitt ördögök
7óra7: (7/10)
Közösség: (8/10)

Színre vitt ördögök

2015. 01. 04. | Hajnal Márton

Karamazov testvérek

A feldolgozás másik szembetűnő vonása, a női szereplők elhagyása, némileg önkényesnek és jelentés nélkülinek hat: az, hogy csak férfiak vannak a színpadon, nem tesz hozzá az összképhez, de nem is vesz el belőle. Összességében azonban egy, a regényhez méltó, önmagában is érvényes előadást kapunk, nagyszerű alakításokkal és kissé túlzásba vitt színpadi eszközkészlettel.

A legfontosabb figura Iván Karamazov (Szabó Kimmel Tamás): Isten elleni lázadása, sötét, határozott okfejtései és bosszantó cselekvésképtelensége az emberi intellektus végső küzdelmét jelenítik meg az Aljosa (és Dosztojevszkij) által természetesnek tartott emberszeretet ellen. Tudása kétszeresen is cserbenhagyja: sem tudatalatti késztetéseit (apagyilkosság) nem tudja beilleszteni logikus világképébe, sem felelősséget nem vállalhat másokért, hiszen erkölcsök nélküli életszemlélete szükségszerű önzésbe taszítja.

Karamazov testvérekŐrülete elkerülhetetlen, mégis, küzdelme az emberi létezés legvégső dilemmáira kérdez rá. Mellette Aljosa (Rétfalvi Tamás) gyakran csak asszisztál az előadásban. Elsősorban figyel és szörnyülködik az olyan kijelentéseken, mint, hogy nincs olyan hatalom vagy mennyország, ami kárpótolhatná az életben elszenvedett borzalmakért az emberiséget. Az utolsó, felemelőnek szánt üzenet azonban Aljosáé: ha mindenkire figyelünk és küzdünk egymásért, akkor talán mégis elérhetünk valamit már itt a földön is. Monológja közben a nézőtéri fények felgyulladnak, a háttérben kivetítve láthatjuk a közönség egyes tagjait. Ez aligha oldja fel Iván jóval erősebben ábrázolt kétségeit, csupán egy másik nézőpontot kínál - a konzekvenciát a nézőnek kell levonnia.

Mindeközben a harmadik testvér, Dimitrij kissé háttérbe szorul. Adorján Bálint másodszor játssza el a szerepet, és akárcsak a MU Színházban most is remekül hozza a becsületéért kiálló, egyszerűbb mentalitású testvért. Szökése a könyvhöz képest kevésbé felemelő, mintha a börtönben elsajátított bölcsessége végül cserben hagyná; és megfutamodik a rá váró megpróbáltatás elöl. Ha úgy tetszik, Iván materializmusa felé billenti a mérleget Aljosa hite helyett. Fontos kiemelni még az apát, Fjodor Karamazovot, akit Gáspár Sándor meglepően szerethetőnek ábrázol, egy a szerepeiben elvesző, szerencsétlen flótásnak, aki mellett Jordán Tamás földöntúlian bölcs és jóságos Sztarece kevésbé hat izgalmasnak, és az igazi gonosz a torz lelkű Szmergyakov (Pál András) lesz.

Valló Péter rendező egy elvont térbe helyezi a történéseket: a jelzés értékű díszlet (Bagossy Levente), az elképzelt vagy kitalált szereplők megjelenése (a nagy inkvizítor és az ördög) és a kissé teátrális kompozíciók mind errefelé mutatnak.

Karamazov testvérek

A legmarkánsabb jegy azonban az egyes szövegrészletek és a (szerintem korábban felvett) arc-közelik kivetítése. Kétségtelenül ad egy ritmust a folyamatos vetítés, illetve létrehoz egy baljóslatú hangulatot, ahogy a legvégzetesebb kijelentések már az elhangzásuk előtt olvashatóvá válnak. Ugyanakkor, akárcsak a csupán pillanatokig bejátszott zene, némileg megosztja a figyelmet és megzavar – a nyomatékosítónak szánt gesztusok inkább nehezítik a bevonódást. Ehhez persze hozzátartozhat a színházi tér sajátossága: az emelet oldalán, ahol ültem, nem volt minden pontosan látható.

A Karamazov testvérek minden megpróbáltatás ellenére szeretik egymást, mégsem békülhetnek ki sohasem: a szeretet és a tudás, a bölcsesség és a szkepticizmus tökéletes ellentétek itt. A harc örök, az előadás után pedig bennünk folyik tovább.

(2014. december 21.)

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr98006005

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.