Gergye most talán az egyik leginkább hozzáillő darabot találta meg magának. Peter Weiss Marat/Sade drámája olyan lehetőségeket kínál, mint a groteszk kavalkád, a mindenkor aktualizálható politikai-ideológiai kérdések, a szexuális fűtöttség, aberrációk vagy a hangok és a testek mozgásának fontossága. Tehát minden, mi szemnek, fülnek, és talán másnak is – ingere. Ráadásul mindez de Sade fantáziájának egy elmegyógyintézetben létrejött szüleménye, így Gergye legújabb munkájának alapja a par excellence ferdítettség. A darabból előre kiolvasható gergyei stílusnak előre örülünk, az előadás végére viszont úgy gondoljuk, hogy sajnos nem mindig működik.
A színpadon tulajdonképpen állandóan jelenlévő tizenhárom nő játéka vitathatatlanul színvonalas. Karakterükkel kavalkádot alkotnak, mindegyikük hangsúlyosan más, és – viselkedésében, öltözékében egyaránt – hangsúlyosan nő. Az összes szerepet ők játsszák, ami megkerülhetetlenül erős jelleget teremt az előadásnak, de funkciója – hogy a férfiak mondatai nők szájából hangsúlyosabbnak hatnak, és hogy ezzel felmerül a nők szerepvállalásának kérdése a társadalomalakításban - nem mindig tűnik megalapozottnak. Ami a csak női testek látványa, játéka miatt inkább kihangsúlyozódik, az a szexualitás, valamint a férfiak hiánya, melyet leginkább az előadást keretező, az eredetileg táncdalfesztiválos Ádám, hol vagy? című szám emel ki. A nők közül férfias vagányságával leginkább Marat lóg ki. Ezzel olyan, mintha az ő személye lenne annak a középpontjában, amit látunk, és rajta keresztül a forradalom természetéről, az eszmékért való harcról, az elbénázott lázadásról szólna a darab, azonban mindent összevetve a rendezés mégsem vezeti végig ezt a vonalat.
Marat üldöztetésének és halálának történetét őrültek játsszák, pantomimmal, zenével, tánccal, bolondokházában. Az elmegyógyintézetből a színpad csupaszsága miatt nem köszön vissza semmi, ám nem is hiányzik, hiszen a betegek groteszk játékukkal mozgásukban, mimikájukban, koreografált kontrollálatlanságukban, néha előtörő rohamaikban érzékelhetően megteremtik a közeget. Az őrültek őrültségén azonban nincs nagy hangsúly. Amivel eljátszik az előadás, az inkább a „nem betegek” elborultsága. Mindjárt az elején finom utalással megkapjuk, hogy tulajdonképpen mi, nézők ülünk ott, mint elmegyógyintézetbeli betegek. A szereplők közül pedig az, aki a leginkább „hozzánk tartozik”, az igazgató kapja a legnyilvánvalóbb bélyeget a táskájából kiszóródó tablettákkal. Ő lesz az is, aki többször, erőtlenül és mentegetőzve, mégis a jelen kulturális vezérelveit képviselve felszólal a szalonképtelenebb jelenetek láttán, és aki arról beszél, hogy a múltat szebben kell bemutatni, mint ahogy az történt - a mai, nyilvánvalóan jobb és fejlődő korhoz igazodva. Ilyen megszólalásaikor nem mi, nézők háborgunk, hanem a betegek hagyják ezt jóvá gúnyosan, egyikőjük pedig őrjöngve veri kabátját a falhoz és néz ránk dühösen. Az előadás egyik érdeme éppen a magyar valóságra utalásokkal való finom játék. A szövegen az alkotók nagyrészt nem változtattak, a zenei betétekben mégis többször a magyar zenei hagyományból vett dallamokra énekelnek.
Ami őrültnek tűnik, az maga az előadás eklektikus szerkezete. Sok mindenbe belekóstolnak, majd mégsem viszik végig: a sokfelé ágazó előadás elemei nem szövődnek egy hálóba. Az említetteken kívül ilyenek még a gonosz hatalmára és a Bibliára való utalások, az átszexualizált hangszerek, a félrecsattanó poénok, a mobiltelefon hirtelen feltűnése, az egyébként egyetlen térelem, Marat fix pontja, a színpadon lévő kádként, emelvényként és egyben süllyesztőként használt mélyedés, a folyamatos ritmus- és játékbeli megakasztások és kiigazítások, hirtelen váltások. Mindenre figyeltek, összerakták, beillesztették. Ütnek ezek az elemek, de csak tenyérrel, mint ahogy a merénylő Corday üti végül de Sade-ot, és nem korbáccsal, ahogy azt olvastuk, és az alapanyagból kiindulva nekünk is jobban esne.
(Zsámbéki Színházi Bázis, 2014. augusztus 31.)
