A Vakság szövegkönyve gyengénlátó és látássérült emberek beszámolói, valamint az alkotók írásai alapján készült. Ezek közül az egyikből idézünk: „Azt a szót, hogy vak, messzemenően nem tudom kimondani. De ha a "vak"-ot annak értelmeznék, ami, annak, hogy nem lát, ennyi, ha e mögött nem lenne több, akkor nyugodtan lehetne használni. Azért van bajom a „vak” szó használatával, mert valami még társul mellé. Egy kisebbrendűségi, egy alacsonyabb-rendűségi érzés, esetleg sajnálat. Egyszóval olyanokat hoz magával a szó, amiket nem tartalmaz. Ez a baj. A vakság az egy állapot. Az az állapot, amikor a két szemünkkel nem látunk. Nem az, hogy lelki fogyatékos, vagy értelmi fogyatékos, vagy lelki vak.
Persze a látók sem kapják meg azt a segítséget, hogy tudják, mit jelent az, hogy valaki vak. Ahhoz, hogy egy vakkal valóban bánni tudjanak, vagy egyáltalán érintkezni vele, ahogyan az normális, ahhoz valamit meg kellene tanulniuk.”
„Megható sorstragédia is lehetne – de nem az. Egy ember, akinek az élete amúgy sem könnyű, lassan megvakul. Rák. Hogyan tudja feldolgozni? És mi hogyan tudjuk feldolgozni, hogy vannak sorstársaink, akik nem látnak?” – teszi fel a kérdést az előadásról írt kritikánk. A teljes írás itt olvasható.
Az előadást Scherer Péter rendezte, Gyulay Eszter szerkesztette és Sárosdi Lilla játssza.