► Érzel közösséget a többi, generációdbeli alkotóval? Illetve szerinted van valami sajátossága az Y generációnak?
*Vass Imre*: Ez vicces, mert eddig a fesztiválig nem is tudtam, hogy van ilyen, hogy Y generáció. Azt hittem, hogy ez a Trafósok kitalációja, és azt jelenti, hogy young vagy nem is tudom, mit. Igazság szerint, annyira nagy átlátásom nincs a saját generációmról. Pontosabban van egy kör, akiket a kortárs táncból ismerek, akikkel felnőttem vagy együtt tanultam, és aminek az alapbázisa a Budapest Tánciskolához köthető. Nagy általánosságokat nem tudok, és nem is nagyon akarok megfogalmazni ezzel kapcsolatban.
Az az érdekes ezzel a generációs kérdéssel, hogy amikor én a tánciskolába mentem, akkor 21 éves voltam, és volt 14 éves osztálytársam is. Amikor még középiskolába jár az ember, nagyon sokat számít, hogy ki harmadikos, ki negyedikes. Amikor viszont átkerültem a Budapest Tánciskolába, mivel amúgy is nagyon sokfélék voltunk, nem az volt az elsődleges, hogy ki hány éves. Nyilván ez is egy része annak, hogy ki milyen, de én nem ezen a szinten működtem. Az az iskola nagyfokú kreativitásra tanított, és arra, hogy ha csinálunk valamit, akkor próbáljunk meg azért felelősséget is vállalni. Sokoldalúságra nevelt, és talán ez ennek a generációnak is a sajátossága, mert az információ gyorsabban áramlik, így könnyen hozzá lehet jutni dolgokhoz. A youtube-ról lenézed, hogyan kell valamit összerakni és megcsinálod: magad is meg tudod oldani a dolgaidat. Vagyis én ezt a generációs kérdést az internethez kötöm.
► Maga a fesztivál mennyire jelent neked különleges megmutatkozási lehetőséget? Mennyire segít rád irányítani a figyelmet?
Gyuri (Szabó György a Trafó menedzser-igazgatója – a szerk.) is elmondta, hogy nem számítottak ekkora érdeklődésre. Bennünk, az előadások alkotóiban is volt egy kis félelem, hogy netán majd lefedjük egymás közönségét, és hogy az egyik előadás elvesz a másiktól. Aztán végül is ez nem igazolódott be: majdnem minden előadáson teltház van, az enyémen is. Mondjuk, az enyém annyiban kivétel, hogy nekem ez a harminc körüli néző is kicsit sok volt, mivelhogy én alapvetően ennél is kevesebb néző előtt szeretem csinálni a munkáimat. Annyit észrevettem, hogy az ismeretlen arcok nagyobb arányban vannak jelen, mint korábban: a Trafó nyilván rendelkezik olyan infrastruktúrával, amivel könnyebben és sokfelé juttat el információkat. Az én célom ezzel az előadással, hogy egy kicsit felhívjam a figyelmet a fájdalomra. A fesztivál annyiban segített, hogy voltak, akik semmit nem tudtak arról, hogy én kicsoda vagyok, de miután most azt olvasták, hogy „fájdalomtest”, jöttek és megnézték.
► A fesztivál előtt mennyire érezted a figyelem hiányát?
Személy szerint semennyire. Öt éve kezdtem el saját előadásokat készíteni, amiből az első nem is előadás volt, hanem egy kutatómunka. Ekkor azzal szembesültem, hogy aközött, amit elképzeltem, és aközött, amit csináltam, volt egy rés. Elhatároztam, hogy kicsit visszább veszek, és csak magammal kezdek el foglalkozni, merthogy azt gondolom, hogy ami engem őszintén érdekel, az be fog vonzani más embereket is. Az egyáltalán nem volt bennem, hogy sok embert kellene elérnem: csak éppen annyit, amennyit ez a formátum maga elér. Azóta is imádok kisebb helyekre csinálni munkákat. Persze egy hagyományos színházi helyzet, a maga fekete doboz jellegével is lehet érdekes, de számomra sokkal izgalmasabb az, amikor a nézőkkel együtt hozunk létre valamit, amikor a néző érzi, hogy hatással van arra, ami ott történik. És ez részben, szerintem a ma estére is áll.
► Van olyan előadás a fesztiválon, amit vársz, megnézel?
Majdnem mindet. Azt sajnálom, hogy a Dollár Papával most fellépőként egy estére kerültem, de majd megnézem őket máskor: sokat játszanak. A táncelőadások közül majdnem az összest láttam már a fesztivál előtt, kivéve a Szerelem természetét Nagyon jó élményeim vannak idáig: azokat is jó újranézni , amiket már ismerek. Most Fekete Ádámot (Csoportkép oroszlán nélkül – a szerk.) várom már, merthogy azt még senki nem láthatta.
(2015. január 12.)
