► Szabadúszóként megválogathatja, hogy milyen felkéréseket fogad el. Ebben a munkában mi tűnt vonzónak?
*Almási Éva:* A darab már régóta érdekelt, és amikor Frigyesi András igazgató nyáron fölkért rá, újra elolvastam és újra nagyon tetszett. De az is sokat nyomott a latban, hogy Mécs Károllyal szinkronban rengeteget dolgoztam együtt, színházban viszont a Petőfi Színház óta egyáltalán nem. Szabadúszóként valóban azt vállalok el, amihez igazán kedvem van, és engem nem érdekel a hely. Ezt azért mondom, mert például amikor a Radnótiban játszottam, sokan megörültek, hogy na, végre játszom, pedig előtte is léteztem, épp Szolnokon a Macskajátékban… Csak vannak olyan helyek, hogy finoman fogalmazzak, ahova jobban odafigyelnek, máshova pedig kevésbé.
Engem egyáltalán nem érdekel, hogy ki hova figyel. Énnekem, ha kedvem van, akkor egy lukban is eljátszom, ha olyan partnerek és olyan alkotótársak adódnak. Budaörsön pedig szeretet vesz körül, és inspirálóak a fiatal kollégák is.
► Azt mondta, izgalmasnak találta a darabot régen is, most újraolvasva pedig pláne, miért?
Először is korban hozzáöregedtem a szerephez. Láttam ezt a Sinkovittsal és a Tolnay Klárival, Fülöp Zsiga, Hámori Ildikó és Drahota Andrea volt még benne, akkor nagyon megfogott. Olyasmit sosem gondolok, hogy valamit szívesen eljátszanék, egyszerűen gyávaságból azt hiszem, nem vállalnám azt a felelősséget, hogy aztán egyszer csak ott vagyok, és el kell játszanom. Abból még nem volt baj, ha az ember egy szerepet nem játszott el… Ráadásul az embernek öregségére – és nyugodtan mondjuk ki, én nyugodtan kimondom – egészen más képzete van a szerelemről. A szeretet növekszik, a szerelem pedig fogy, és ez az egész így kerek. Tisztelem azokat a korosabb hölgyeket, akik fogyókúráznak, fitneszbe járnak, meg akarják tartani a nemtudomhány éves korukat, én viszont úgy érzem, hogy soha többet nem leszek hetvenkét éves, tehát én ezt szeretném megélni. És kikérem magamnak, hogy bármilyen szempontból, fizikailag, lelkileg, vagy a divat miatt, vagy akár mert a régi fotóimra kellene hasonlítanom, bárki elvegye tőlem ezt a lehetőséget. Nem. Én a koromat úgy, ahogy van, ahogy a Jóisten adja, vagy a természet, vagy a génjeim, mit tudom én, azt meg szeretném élni. Nekem ez a lényeg. Persze, amikor néha ki kell nézni úgymond, és csinos ruhát, körömcipőt kell fölvenni, akkor pontosan tudom, hogy ez micsoda energia. Úgyhogy az is lehet, hogy ez az egész filozófiám az öregségről, ez egy halálos nagy lustaság…
► Hubay Miklós darabja viszont mégiscsak két sokat tapasztalt ember érzéseiről, szerelméről szól. A színpadon létrehozandó szituáció akkor távol áll öntől?
Hát persze, hogy nem. Hiszen minden igaz és mindennek a fordítottja is az. Elő lehet bányászni az érzést, kicsit hosszan kell bányászni, de meg lehet tenni. Az én életem más, lassan negyven éve házasságban élek, és semmi olyan nem történt, hála istennek, ami miatt bele kellett volna kerülnünk valamilyen pletykalapba, tehát mi, a férjemmel, éljük az életünket, a korunknak megfelelően. Sokszor fölhívnak az ismerőseim, hogy kapcsoljak valamelyik csatornára, mert egy régi filmemet adják, odakapcsolok, nézem magam, és egy idő után egy tök idegen nőt látok, mintha nem is én lennék. És nem fáj! Ezt egyáltalán nem szomorúan mondom: a halál nagyon ismerős, csak nem vesszük észre. Mert éppen úgy nem ismerek magamra a régi filmeken, mint ahogy nem fogok magamra ismerni, ha véletlenül újjászületnék, hogy ez én voltam. Az ember többször hal meg, még akkor is, ha nem veszi észre. Olyan dolgokat föl tudok idézni, amikor először találkoztam a férjemmel, amikor először szerelmet vallott. Amikor én először szerelmet vallottam, amikor megkérte a kezemet. Amikor az esküvőnk volt. Ilyenekre konkrétan emlékszem: amikor megszületett a gyerekem, amikor a ballagásán ott voltunk együtt. Ezeket mind-mind föl tudom idézni. Magamat nem tudom fölidézni.
Másrészt viszont ez egy darab, nem pedig az én életem. Itt egy nem igazán jó házasságban élő nőről van szó, akinek volt egy nagy szerelme, aki elhagyta, utána leélt egy házasságot igen tisztességesen, és akkor egyszer csak előkerül Berlioz, és egyszerűen a saját szerelmi lobogásával, a hódolatával, a lehengerlő vehemenciájával addig-addig beszél, amíg ebben a nőben felébreszti a múlt dolgait, amit olyan mérhetetlenül nagy lapokkal, betonokkal temetett magába.
És a végén kibújik a betonból az, aki bebetonozta magát. Azt hiszem, hogy ez a darab erről szól. Ehhez is van az embernek köze, ha nem is így, ilyen módon, de az életben az ember azért bizony rak ki bástyát maga köré. Nem biztos, hogy szerelmi bástyát, de nekem is egyre rosszabbul esik, ha bántanak - lassan körülveszi magát mindenki egy védőbástyával. Én magam azt vettem észre, hogy borzasztó hálás vagyok viszont, hogyha valaki ezt a bástyát megbontja. Számomra is nagyon furcsa, de nem haragszom érte, hanem örülök inkább.
► Fontos hangsúly kerül tehát a férfi által gyakorolt hatásra; szerepe van itt annak, hogy egy zeneszerzőről van szó?
Hogyne, egy művész, egy nagyon nagy amplitúdókkal létező valaki, amit bele is ír a műveibe. A kettőt nem is lehet szétválasztani, az embert, meg a zeneszerzőt, ha ő nem ennyire impulzív, akkor nehezebben jönnének ezek a szenvedélyek, nehezebben vakarná elő magából. Biztos egészen más lenne, másképp írta volna meg Hubay Miklós ezt a darabot, ha nem egy zeneszerzőről lenne szó. A zenéjét, a szólamait, a saját érzéseinek megannyi kifejeződését hívja Berlioz segítségül, hogy megpróbálja ezt a bástyát, amit ez a nő fölépített magában, szétrombolni. És egyszer csak sikerül neki. Aztán ő elmegy és a nő ott marad szétrombolt bástyával – hát kérdés persze, hogy ez jó vagy rossz… Szerintem jó.
