► Miért fontos számotokra a színházi nevelés?
*Barda Beáta:* A mi nevünk az, hogy Trafó Kortárs Művészetek Háza. Ami azt jelenti, hogy itt mindenféle dolog történik a kiállítástól az újcirkuszig. Nagyon sokszínű és széles a repertoárunk, miközben nehéz valamit is kezdeni azzal a szóval, hogy kortárs. A kortárs művészet az oktatás mostohagyereke, és mi mankót szeretnénk adni a megértéshez. Arra próbáljuk megtanítani a fiatalokat, hogyan lássanak, és hogyan lehet kérdéseket feltenni, problémákról beszélni. Próbáljuk például megmutatni, hogy az, amit az utcán látunk, mitől lesz más, ha bekerül egy színházi térbe. Szerintem az a legfontosabb, hogy tanítsunk látni és érteni. És még valami: hogy hogyan lehet erről beszélni. Hogy megtanuljanak mind a gyerekek, mind a tanárok, és mi is kérdésekről beszélgetni. Ezek lehetnek esztétikai vagy szociális kérdések, a szó legáltalánosabb értelmében. És ehhez mi minden eszközt megragadunk. Ezért vannak a tantermi előadásaink is, mert ha a hegy nem megy Mohamedhez… Ezekben az a jó, hogy megmutatják, hogy a művészethez nem kell forgószínpad és süllyesztő, el lehet mondani dolgokat eszköztelenül is. Ezért is csináltuk meg a Kispadot.
Amit még egészen pontosan tudunk, hogy nem színjátszókört csinálunk. Nem az a célunk, hogy utána létrejöjjön valamilyen prezentálható végtermék, csupán félév végén kérünk valamilyen feedbacket, amiből következtetéseket tudunk levonni. Ennek van egyfajta közösségépítő szerepe is.
► Pontosan mi ez a Kispad?
A Kispad gyakorlatilag koprodukcióban valósul meg az InSide Dramaval, akiknek a tantermi előadásokban sokkal nagyobb tapasztalatuk van, mint nekünk. Ez az egyszereplős, végletekig sarkított, keserű és sötét történet lehetőséget ad komoly kérdések megvitatására. Éppen ez az, ami miatt alkalmas arra, hogy színházi nevelési darab legyen.
► Évek óta működik nálatok a kortárs színházi beavató programotok. Honnan indult és hol tart most ez a kezdeményezésetek?
18 éves intézmény vagyunk, és körülbelül 13 éve foglalkozunk valamilyen módon drámapedagógiával, így vagy úgy. A kezdeti beavatós időszak igazán rusztikus volt, próbanézéssel és elemzéssel. Aztán jött a következő szakasz, amikor Juhász Dóra és Gyevi Bíró Eszter kidolgozta a három lépcsős beavató szerkezetet, amikor az érdeklődők számára egy foglalkozás volt az előadás előtt, aztán megnézték az előadást, és azt követte egy feldolgozó szeminárium. Egy idő után módosítottuk ezt, mert arra kellett rájönnünk, hogy időközben megváltozott a környezet és a lehetőségek is. Akkoriban még csak azok az iskolák vettek részt a programban, akik vállalták, hogy az adott félév négy-öt előadását, elő- és utófoglalkozásokkal együtt végigkövetik. Azóta Bethlenfalvy Ádámmal, Sebők Borival és Huszár Ritával már nem ilyen csomagokban gondolkodunk: a középiskolások most már egyes előadásokra és a kapcsolódó foglalkozásokra külön-külön is pályázhatnak. Arra törekszünk, hogy műfajilag sokoldalú legyen a program, legyen benne tánc, színház, újcirkusz, zene, slam poetry, és mindig ajánlunk egy-egy, az aktuális kiállításunkhoz kapcsolódó foglalkozást is.
► Mik a visszajelzések: mennyire sikerült a programjaitokkal elérni azt a bizonyos szemléletváltozást?
Nagyon kényes és vékony ez az ösvény, amin előre lehet haladni. Lassú folyamat ez, mivel egy-egy értelmező foglalkozással nem lehet óriási eredményeket elérni, de ezekkel is megalapozhatunk valamit. És jó tudni azt is, hogy nem vagyunk egyedül, mert a kőszínházak mellett a független társulatok nagy része is megpróbál különféle programokkal intenzíven együttműködni a középiskolákkal.
► Úgy tudom, van igényetek arra, hogy ne csak a belvárosi elit iskolákkal, hanem akár hátrányos helyzetű gyerekeket oktató intézményekkel is dolgozzatok.
Nagyon fontosnak tartjuk, hogy ne mindig ugyanazokkal az iskolákkal működjünk együtt, hanem minél sokszínűbb legyen a kör. Ahogy persze Budapest is óriási, és számtalan arca van - a világ nem áll meg a Körútnál.
► Mitől lesz egy előadás alkalmas arra, hogy bevegyétek a programba?
Vannak kapcsolódási pontok. Egy hete volt például egy foglalkozás a Dollár Papa Gyermekei Szerelem című előadása után. Itt egy élő kérdés az, hogy egy komoly gondolatokat felvető Ibsen-átirat hogyan tudja lekötni a 16 éveseket. A feldolgozó beszélgetésen nem volt könnyű aktivitást generálni, de amikor a családra terelődött a szó, sikerült. Azt hiszem, abban a pillanatban, amikor megtalálja a közönség a kapcsolódási pontot az előadással, onnantól kezdve már működik a dolog.
De olyan is van, amikor egy előadást az tesz a programra alkalmassá, hogy nagyon egyszerű eszközökkel és tárgyakkal lehet animálni az utófoglalkozást. Például ilyen volt a belga Miet Warlop produkciója különös órásbábokkal és rengeteg színnel.
