► A projekt_LULU* című rendezésed a nőkérdést fogja tárgyalni. Egy kortárs darab helyett miért épp Wedekind Lulu című drámájára esett a választásod?
*Geréb Zsófi:* Egyrészt, nagyon kevés darabnak van női főhőse, másrészt a Lulu komplexebb és aktuálisabb, mint sok kortárs dráma ebben a témában. Wedekind darabja akár ma is íródhatott volna, csak a közeg, a díszlet más. Tulajdonképpen végigköveti Lulu életét és fokozatos öntudatra ébredését. Lulu a dráma elején kiszolgáltatott, alárendeli magát a férfiaknak. Fokozatosan, férfiról férfira és a megszerzett tapasztalatok hatására egyre önállóbb lesz, míg végül ki is mondja: egyedül még bármire képes lehet. Kérdés persze, milyen messzire tud eljutni egy „független” nő 1895-ben; Wedekind megadja a saját válaszát a darab végén.
► A Lulu szerkezete igen variábilis, ami – gondolom – igen nagy szabadságot ad számodra.
Igen, a darab tele van tér- és időbeli ugrásokkal, így például könnyen egymás mellé tudjuk helyezni a minket érdeklő részeket, illetve bele tudunk tenni úgy vendégszövegeket – például dokumentarista anyagokat – hogy azok nem ejtik szét a dráma szerkezetét.
► A dokumentum-színházi eszközökön kívül még milyen színházi formákat használtok?
A dokumentarista anyagokon – cikkeken, tanulmányokon, híreken, blog bejegyzéseken – kívül lesznek képzőművészeti és szépirodalmi intertextek, illetve egy zenekar végig kíséri az előadást. A dráma történetét alapvetően realista színjátszással meséljük el, csak ezt éppen folyamatosan megszakítja valami, vagy valaki: a színpadon végig jelenlévő színészek kommentálják, alakítják, kiegészítik.
► A képzőművészet területéről milyen nőábrázolásokat emeltél be az előadásba?
A klasszikus és kortárs festményektől, fotóktól kezdve a reklámokig mindenféle nőábrázolást igyekszünk behozni. Mi is készítettünk (és még készítünk) néhány képet és videót, amik a reklámokban és filmekben látott ábrázolásokra hajaznak. Felmerül a kérdés: vajon milyen láthatatlan nézői elvárásoknak felelnek meg a képek, és mi történik, ha megpróbálunk ezekkel az elvárásokkal szembe menni?
► Milyen kérdésekkel foglalkoztok még?
Elsősorban a szexualitással és a társadalmi szerepekkel kapcsolatos kérdéseket emeltük ki a darabból. A dráma hősei a női főszereplőt elsősorban a teste felől közelítik meg, amihez Lulu vegyesen viszonyul: élvezi, zavarja, vagy éppen kihasználja ezt a viszonyt.
► Érezhető, hogy a rendezői szak előtt esztétikát tanultál az ELTÉ-n.
Természetes, hogy egy rendező igyekszik a lehető legtöbb, legkülönfélébb dolgokról való tudását beépíteni a munkájába. Ha már a bölcsészkar került szóba, én nagyon szeretem például az elemzősebb, a képzőművészeti és filozófiai intertextualitásokkal teli szövegeket. Az osztálytársaimon is azt látom, hogy mindenkinél érezhető, milyen területen mozognak magabiztosabban, miről van nagyobb tudásuk.
► Novemberben a Magyar Állami Operaházban A lakatlan sziget című Haydn operát rendezted meg a MoltOpera társulatával.
Szerettem volna kipróbálni az operarendezést, és örültem, amikor kaptunk egy ilyen feladatot az egyetemen. Sok szálon kötődöm a zenéhez: zenetagozatos iskolába jártam, tizennégy évig zongoráztam, énekeltem, most is járok magánénekre. A zene nekem biztonságos és inspiratív közeg. A munkafolyamat során mindig nagyon fontos, hogy teremted meg a bizalom légkörét, hogy éred el egy társulatnál, hogy bízzanak benned – a közös nyelv ismerete révén ez az operánál gyorsan kialakult. A MoltOpera társulata nyitott és fogékony az újdonságokra, jól tudtuk inspirálni egymást azzal, hogy olyan dolgokat lehetett velük kipróbálni, amiket korábban még nem csináltak. Például már az elején leszögeztem, hogy ugyanolyan pontos színjátszást várok el tőlük, mint a prózai színészektől. Ez persze nehéz feladat, de fontos az erre való törekvés, még akkor is, ha ez sokszor nem elvárás az Operaház énekesei felé.
► Az opera műfaja szerinted alkalmas lenne arra, hogy aktuális kérdéseket tárgyaljon és a fiatalok számára is érdekes legyen?
Abszolút, a MoltOpera egyik célkitűzése is az, hogy elsősorban fiataloknak készítsen operát. A lakatlan szigetet egy kis térben, az operaház Királyi Lépcsőházában mutattuk be, így lehetőség volt arra, hogy az énekesek egészen közvetlen kapcsolatba kerülhessenek a nézőkkel, és akár interakcióba is lépjenek velük. A tapasztalat azt mutatta, hogy a nézők élvezték ezt a szokatlan közelséget. Ráadásul magyarul énekeltek a szereplők, így nem akasztotta meg a figyelmet a felirat olvasása. Sok összetevőn múlik a dolog, de jó lenne mozgásba hozni ezt az egyébként rengeteg lehetőséget adó műfajt.
Kapcsolódó
Kihirdették a II. TITÁNium Tehetségkutató Platform győzteseit
