► A Tükörváros kapcsán elmondtátok hogy az előadásról előadásra, folyamatosan alakul. Mikor van készen nálatok egy színházi nevelési előadás?
*Nyári Arnold (Ny. A.):* Más színházaknál is van ilyen, de a Kerekasztal munkáira alapvetően jellemző, hogy a bemutatóval még nincsen készen. Állandóan reflektálunk a munkánkra, ami nem csak az önkritikát akarja erősíteni, hanem azt a célt is szolgálja, hogy a játékok során felmerülő lehetőségekből semmit se szalasszunk el. Volt olyan munkánk is, amikor két év múlva mondtuk azt, hogy ez a szerkezet most már talán a legérettebb, de olyan is volt, amikor az utolsó előadásra is még változtattunk valamit, amit szerettünk volna kipróbálni.
► Színházi nevelési konferenciák és személyes tapasztalataim alapján azt gondolom, hogy a tanárok általában valami kézzelfogható tanulságot várnak a színháztól. Márpedig ilyet ti nem adtok. Milyen visszajelzéseket kaptok a pedagógusoktól, akik elhozzák az osztályaikat?
*Lipták Ildikó (L.I.):* Általában azt szokták mondani, hogy egy jó színházi élményen túl ez egy külön „utazás” a számukra, hogy ebben a teljesen más környezetben egészen másmilyennek látják a tanítványaikat, mint amihez a hétköznapokban hozzászoktak. Sokkal gyakoribb, hogy akik egyébként visszahúzódóbbak szoktak lenni, itt sokkal élénkebbek, és fordítva, mint az, hogy a várakozásaiknak megfelelően működnek a gyerekek.
Én nem érzem azt a nyomást, hogy a pedagógusok elvárnák, hogy a gyerekek két mondatban megfogalmazható tanulságot vigyenek el magukkal. Az már egy gyakoribb visszajelzés, hogy ők egészen másként tanítanak, miközben azt is jól látják, hogy a mi pedagógiai gondolkodásunkkal nem fér össze, hogy konzerveket adjunk a gyerekeknek tudás címén.
► És miben áll ez a pedagógiai gondolkodás?
*Hajós Zsuzsa (H.Z.):* A munkánk alapja, hogy a színházra mint cselekvésre tekintünk, ami azt is jelenti, hogy a gyerek óhatatlanul megtapasztalja azt, hogy a cselekvésének jelentése és következménye van. Nem csak a történetet tudja befolyásolni, de a többieket is, és közben saját értékrendjét is képes tesztelni, amikor azt a játék során összeveti a többiekével. Ezzel alapvetően aktivitásra szeretnénk ösztönözni a velünk játszókat.
*Ny. A.:* Próbáljuk őket cselekvésre ösztönözni, de nem egy általunk kigondolt és jónak tartott cselekvésre, hanem valamilyenre.
*L.I.:* És közben mi a nem-cselekvést is cselekvésnek értelmezzük, hiszen az is ugyanúgy befolyással van a körülöttünk zajló eseményekre. Mint ahogy a mai játékban is csak nézték a fuldokló királynőt a végén, és nem segítettek neki, ami nekem egy nagyon erős gesztus volt.
► Független társulatként milyen forrásokból tudtok létezni?
*H.Zs.:* Mivel nálunk sem a gyerekek, sem az iskolák nem fizetnek azért, hogy részt vesznek ezeken a foglalkozásokon, így jelenleg túlnyomó részt pályázatokon keresztül jutunk forrásokhoz. Többfelé is rendszeresen pályázunk, a legnagyobb bevételi forrásunk az EMMI működési pályázata, amiből folyamatosan egyre kevesebb pénz osztanak szét. Szerencsére a színházi nevelésnek mostanra lett akkora elfogadottsága, hogy az a veszély talán nem fenyeget minket, hogy kiesünk a támogatottak közül.
Amiről ritkán beszélünk, mégis talán a legnagyobb probléma, hogy hiába hozunk létre rendkívül komoly szellemi terméket, a pályázatok nagy része nem szívesen fizet meg ilyesmit. A pályázatok kiírói jobban szeretik, ha mondjuk nyalókát veszünk a gyerekeknek, mert az a számára sokkal jobban látható, mint egy írás, egy rendezés, vagy egy folyamatdrámával végzett drámapedagógusi munka.
► Gyakran dolgoztok együtt olyan színészekkel, akik nem drámapedagógusok. Mi a tapasztalatotok arról, hogy nekik mi a legnehezebb ebben a sajátos munkában?
*H.Zs.:* Nem olyan nehéz átbillenteni azt a szemléletmódot, amire szükség van ehhez, mint amilyennek tűnik. Nem a világszemléletnek kell megváltoznia, csak egyszerűen át kell állni az állításról a kérdésre. Ha például valaki látta a Szélben szállókat a Stúdió K-ban a 2013 decemberi bemutatón, és most megnézi, lényeges különbséget fog tapasztalni a színészek drámás munkájában.
*L.I.:* Én azt gondolom, hogy amiben leginkább segíteni kell a színésznek, az az, hogy bízzon a gyerekekben, illetve a mindenkori nézőben. Higgye el, hogy tényleg fel lehet tenni nekik olyan kérdéseket, amikre valóban kíváncsiak vagyunk, mivel ők is vannak olyan értelmesek, mint mi.
Kapcsolódó
Kerekasztal - A kicsik lehetősége a nagyok világában
Körök és kerekek – Színházi nevelés a művészeti felsőoktatásban
