A konferenciát rapid szakmai gyorstalpaló nyitotta az első napon, amikor is „a saját hazájában senki nem lehet próféta” elv mentén megkérdőjelezhetetlen német szakemberek (Lutz Hübner rendező-író; Stefan Fischer-Fels, a GRIPS Theater igazgatója; Gerd Taube, a németországi Gyermek- és Ifjúsági Színházi Központ [KJTZ] igazgatója) beszéltek a Németországban évtizedes hagyományokra visszatekintő, és a prózai, operai és balett-tagozatok mellett teljes jogú ágazatként működő gyermek- és ifjúsági színházi társulatok munkájáról. Hübner és Fischer-Fels gyakorlati oldalról, Taube elméleti aspektusból közelített a téma felé – tág történelmi keretbe helyezve a folyamatokat –, azonban közös volt valamennyiük megnyilatkozásában, hogy a színházat funkcionálisan kezelik, használható-alkalmazható eszköznek tekintik, amin keresztül kérdéseket lehet feltenni – érdekes, a művészet szó a rendelkezésre álló két és fél órában szinte el sem hangzott, és ez egyáltalán nem tűnik bajnak, sőt.
Lutz Hübner – akinek több műve is fut (és futott) a Kolibri Színházban is – a nálunk Helló, náci! címen bemutatott darab kapcsán beszélt többek között arról is, hogy a neonáci eszmék terjedése nem csak a bevándorlás következménye. Mint mondta: a társadalmi szerződés, ami a polgárok és az oktatási rendszer között fennállt, miszerint „ha betartod a szabályokat és eredményesen befejezed az iskolát, akkor munkát és magas színvonalú megélhetést biztosítunk”, mára már érvényét vesztette, ez pedig alapjaiban kérdőjelezi meg azt a fegyelmi rendet, ami évtizedekig megalapozta a német társadalom működését. Hübner szerint sem feladata a színháznak, hogy ezeket a kérdéseket megválaszolja, de a kérdések hatásos módon, a korosztály formanyelvi igényeit figyelembe véve kell feltenni, éppen ezért lett a Helló, náci! szövegkönyve a filmes forgatókönyvek dramaturgiájához és nyelvezetéhez hasonlatos.
A konferencia első felvonása inkább az új belépőknek adott muníciót, mert az utóbbi évek komolyan vett gyermek- és ifjúsági színházi munkája, amely főleg a német hagyományokból építkezve intézményi szinten is teljesen kortárs módon tudja képviselni a modern gyermek- és ifjúsági színházi irányokat a gyakorlatban (kiemelten a Kolibri Színház, a Káva, a Kerekasztal, a Krétakör, a Szabad Kurzus és a Szputnyik előadások formájában, de a Színház- és Filmművészeti Egyetemen az oktatás szintjén is elismert szakmai kompetenciákról van szó), így az elhangzottak inkább csak igazolják az eddigi munkát, semhogy új megvilágításba helyeznék őket. De a feladat nem is ez, a konferencia ezzel be is fejezi az alapok ismertetését, és a második napon belevág a gyakorlatba, hiszen a cél mégiscsak az, hogy a konferencia résztvevői szembesüljenek azzal, hogy pontos és sajátos módszertana van a gyermek- és ifjúsági színházi gondolkodásnak és alkotói folyamatának. (Igen, alkotói folyamat: e perspektívában a színház-pedagógiai foglalkozás része ennek.) Nem elméletben – hiszen azok gyakran tűnhetnek parttalan általánosságoknak –, hanem gyakorlatban.
A konferencia résztvevői ezúttal tehát nem színházi előadások létrehozásában, hanem az ehhez kapcsolódó színházi nevelési alkalmak, lehetőségek programjának megalkotásában voltak érdekeltek, ehhez gyakorlati terepet a Budapest Bábszínház Semmi című előadása szolgáltatott, elméleti bázisát pedig a Cziboly Ádám és Bethlenfalvy Ádám által jegyzett Színházi nevelési programok kézikönyve adta, a szakmailag releváns munkát drámatanárok biztosították. A gyakorlati munka kiscsoportokban zajlott, minden csoportot külön szakember felügyel, a csoportok közötti átjárás lehetséges, sőt mintha kívánatosnak is tartanák a szervezők (a második két nap munkáját Végvári Viktória és Cziboly Ádám koordinálta).
A gyakorlati folyamat az alapoktól indul, egészen onnan, hogy mégis mi a túrónak akar bárki is ezzel a témával foglalkozni, és az elméleti opciók feltérképezéséből igen tisztán kiviláglik – ami egyébként az általános színházcsinálási motivációkat is valószínűleg reprezentatívan lefedi –, hogy az első jó néhány helyen a jegybevétel, a közönségszervezés megkönnyítése, a pályázati pénzek lehívása és egyéb, tartalmi motivációktól teljesen mentes érvek sorakoznak fel. Ez pedig egyrészt praktikus szempontból magyarázat arra, hogy miért deformálódik olyan sokszor a gondolkodási folyamat a színházilag irreleváns körülmények miatt, másrészt pedig világossá teszi, hogy ezeket a szempontokat egyébként nem lehet figyelmen kívül hagyni (sőt, felveti azt az egyébként messzemenőkig életszerű kérdést, hogy a színházi nevelési programoknak is van egy saját piaca, tehát termékként is értelmezhetőek). De ez inkább csak mellékvágány, a résztvevőket láthatóan valóban az érdekli, hogy minél többet megtudjanak arról, hogy hogyan lehet hatásos, magas színvonalú és hasznos drámafoglalkozást felépíteni egy előadás köré. Ez pedig megtörténik, és a triviálisnak tűnő kérdések gyakorlati súlya gyorsan érezhető nyomással települ a kiscsoportok vállára: nincs mese, itt általános kérdésekre nagyon konkrét válaszokat kell meghatározott időn belül adni, esztétikai mismásolások nélkül, a célközönséget mindenek előtt szem előtt tartó érvekkel, indokokkal. Nincsenek vaktöltények, brahi és porhintés, felelős, kollektív döntések vannak, és ezeknek konkrét következményei. A felelős döntések szakmai relevanciáját pedig a drámatanárok biztosítják, így a szükségszerűen előkerülő naiv vadhajtásokat biztos kezek metszik vissza.
A harmadik nap visszatér az elméleti terepre, Cziboly Ádám és Bethlenfalvy Ádám említett, hiánypótló és a téren alapműnek számító kötete ugyanis vállaltan nem ad egyértelmű választ sok kérdésre, hanem összegez, irányokat vet fel és javaslatokkal él. A konferencia résztvevői összesen hét, a könyvben nyitva hagyott témával foglalkoznak, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy az elméleti munka alapjául szolgálhat a könyv jövőbeni frissítésének, ami az állami pénzelosztó intézmények terminológiájába ugyanúgy beépülhet, mint a színház-pedagógiai programok gyakorlati felépítésének folyamatába. Így bár ismét általánosnak tűnő témák kerülnek napirendre ún. world café formátumban, de ez a gyakorlatban nagyon is pontos kérdéseket vet fel. Olyannyira konkrét kérdéseket, hogy a kezdetben nyolc témával tervező Cziboly Ádám a résztvevőkkel közösen úgy dönt, hogy a délelőttre rendelt, színházi nevelés kontra színház-pedagógia témakör ki is üt egy délutáni témát, mert nem sikerül igazából tovább jutni azt leszámítva, hogy nem lehet élesen különbséget tenni a két fogalom között, pedig nagyon kéne, mert ebben zavar van. Az erről való kollektív döntés a nap egyetlen olyan problémája, amelyben az ütemes műhelymunka megakad, és a döntéshozatal körülményeskedővé válik, de szerencsére ezt is sikerül kellően gyorsan rövidre zárni.
A felvetett kérdések a teljesség igénye nélkül: interakció-típusok definíciójának helyessége, a tantermi és osztályterem-színház közötti különbség meghatározása, a színházra vagy színházzal nevelés közti különbség megfogalmazása, a szakember képzésének, kompetenciájának, megnevezésének egységesítése – és az üdítően kevés bölcsészeti szócséplés mellett a felvetett kérdésekre gyakran érdemi válaszok és javaslat-kezdemények születnek. Amint Cziboly végül a konferencia vége előtt röviden megjegyzi, lehet, hogy nagyra törő terv volt, hogy komplex javaslat szintű megfogalmazásokig eljussanak a harmadik nap végére, de a témákban való haladás egyértelműen látszik.
A konferenciának nyilván sok szakmai, szűk körben értelmezve jelentős haszna van, de ennél talán még fontosabbnak tűnik az, hogy azok a résztvevők, akik eddig nem voltak tisztában a téma elméleti és gyakorlati komplexitásával, azok most már egészen biztosan nem tudnak szemet hunyni afölött, hogy a gyermek- és ifjúsági közönséggel való kommunikáció jóval távolabbra mutat annál, mint amit egy fiataloknak szóló előadás bemutatója önmagában jelenthet. Így pedig hiába torkollik a konferencia kívülről nézve egy szűk szakma (sőt: néha még az sem biztos, hogy ez _már_ szakma-e) nüanszokon való lamentálásába, ez valamennyi résztvevő számára nemhogy szűkíti, de inkább tágítja a gyermeki- és ifjúsági színház világát, és ennek egész biztosan tapintható gyakorlati haszna is lesz. A kör tágítható, és valamennyi csapat, aki a körben részt vett ebben a három napban, emellett kérdés nélkül tette le a voksát minden pillanatban. Be lehet állni. Bármikor.
