Az Abigél című tévéfilm Kis Marijaként vált széles körben ismertté, később pontosan megrajzolt karakterszerepei, összetéveszthetetlen hangja és sugárzó egyénisége tették elismert és sokat foglalkoztatott színésznővé. Mostanában a Játékszín és a Karinthy Színház között ingázik, utóbbiban Mikó István oldalán az ész nélkül költekező Ladányi feleségét alakítja. Zsurzs Katit éppen előadás előtt értük utol néhány percre, a Karinthy Színház díszletei között.

► A nagy sikerrel futó Te csak pipálj Ladányi! című darab egyik főszerepét alakítja. Hogy érzi magát a szerepben? Talált benne kihívást?

*Zsurzs Kati:* Békebeli szerep, Gombaszögi Ella - típusú színésznők játszották Linkát. Nem látványos, de fontos figura: nem neki vannak a legnagyobb mondatai, de mindig jelen van, és észrevétlenül alakítja a történéseket. A társalgási darabokat nehéz játszani, hiszen a szereplőknek nagyjelentek nélkül kell hangsúlyosnak lenniük. Végül itt is kiderül, hogy a feleség irányít a háttérből, ő intéz mindent, hiszen Ladányi eltapsolna minden vagyont, ha rajta múlna. A kollégákkal nagyon jó az összhang a színpadon, Mikó Pistivel pedig régi barátok vagyunk. Örülök a közös munkának, hiszen együtt jártunk a főiskolára, de a 90-es évek eleji Tháliás évek óta nem dolgoztunk együtt. A Karinthy Színházban utoljára Csurka István Eredeti helyszínében játszottam, ami az egyik legélvezetesebb szerepélményem volt.

► Januárban töltötte be a hatvanat. Hogy érzi magát a bőrében?

Nem hatvanévesen. Nagy kitolás az élettől, hogy az ember nem öregszik lélekben, csak testben, így el kell fogadnia bizonyos változásokat. Persze éppen az visz előre minket, ha lélekben fiatalok maradunk. A korommal egyébként nincs időm foglalkozni, teszem a dolgom. A lendületem szerencsére a régi, csak a térdem rakoncátlankodik néha.

► Milyen feladatok várnak Önre 2015-ben?

A január még nem hozott új feladatot, de a színházi szakma kiszámíthatatlan. Sohasem tudhatom, hogy holnap nem szakad-e rám egy óriási kihívás. Mindenesetre nem unatkozom, rengeteg új darabban játszom a Játékszínben. Szívemnek kedves élmény, hogy megrendezhettem a Gombóc Artúrt ami nem is munka volt, inkább egy jó játék.

► Létezik olyan szerep, amire még vágyik?

Semmilyen szerepre nem szabad vágyni, mert még véletlenül bejön. Sokszor láttam olyat, hogy valaki eljátszotta a szerepálmát, és kiderült, hogy nem kellett volna. Az az igazság, hogy a színész nem látja magát elég jól. Még a rutinos öreg rókák is mást gondolnak magukról, mint egy külső, tárgyilagos szemlélő. Nem véletlen, hogy dús idomú hölgyek vágynak Júlia megformálására, pedig az a szerep nem az övék. Ők inkább a dajka, de sokan nem látják be. Olyan azért előfordul, hogy azt gondolom, szívesen kipróbálnám valamelyik szerepet.

Szerencsésnek érzem magam, hogy a fiatalkori naiva énemből át tudtam alakulni idősebb karakterszínésszé, mert naivaként megöregedni nagyon hálátlan dolog. A karakterszerepek nagyon izgalmas lehetőségeket kínálnak; az anya, nagyanya szerepekben igazi drámák vannak. Persze azoknak a nálam fiatalabb színésznőknek nem könnyű, akik még nem öregedtek át egy következő karakterbe, hiszen az átmenet akár 20 évig is tarthat. A színházi munka mellett néha szinkronizálok, de a szívemnek kedves feladat ritkán adódik. Az alacsony színvonalú dél-amerikai szappanoperákkal gyakran meggyűlik a bajunk. Ilyenkor az a kihívás, hogy megpróbáljuk feljavítani a gyenge színészi játékot. Olyan érzelmet viszont nem tudunk a szereplő arcára varázsolni, ami nincs ott. A zseniális színésznő, Sally Field viszont teljesen hozzám nőtt, mondhatni, végigkísérte a pályámat. Fiatal korában már én szinkronizáltam őt, azóta együtt öregszünk, és néha-néha újra találkozunk a stúdióban. Ez mindig nagyszerű érzés. Éppen azért, mert magaménak tekintem, nagyon féltékeny vagyok, amikor nem én lehetek a hangja.

(T.D.)