►Többször elnyerted már a legjobb színházi zenéért járó díjat. Mi kell ahhoz, hogy jó színházi zene szülessen?
*Kovács Márton:* Igyekszem minél több időt a darabbal, a színészekkel és a rendezővel tölteni: látszólag hosszú órák mennek el próbákon való ücsörgéssel és semmittevéssel. Azonban, minél inkább sikerül egy előadásba beköltöznöd, minél több mindent látsz, annál lakájosabb lesz számodra a közeg, és jobban érzékeled, hogy például hol milyen hangulatú zenének lehet helye. Az alkotófolyamat során a látványtervezőkkel is szoktam beszélgetni, mert az is nagyon érdekel, hogy például milyen anyagból készül majd a díszlet, hogy abból felhasználható-e valami hangkeltésre. A díszlet- és jelmeztervezők mindig összehangolják a munkáikat, és én is erre törekszem: mindig keresek valami kapcsolódási pontot – legyen az szöveg, egy tárgy, vagy egy szerep –, amihez a zene tud kötődni.
► A Mohácsi-darabok állandó zeneszerzője vagy. Állítólag nem beszélitek túl a dolgokat Jánossal.
*KM:* Ha sokat beszél az ember, akkor leszűkíti a saját terét és lehetőségeit. Mivel mi nem elemezzük túl a dolgokat, jó esetben megtörténhet az, hogy valami olyat hozok létre, amire János nem gondol, vagy ami egészen más irányba vihet el egy jelenetet vagy egy szerepet, ugyanakkor az is lehet, hogy ő kezdi el teljesen másképp használni a zenét, mint ahogy én azt elképzeltem, és az nagyon nagy ajándék a számomra, mert olyankor rendszerint a zene egészen kitüntetett szerephez juthat, ami egyáltalán nem az én érdemem.
► A Dohány utcai seriff című előadás létrehozásánál milyen szempontjaitok voltak a zenét illetően?
*KM:* Alapvetően az, hogy miképpen lehet vaksötétben zenélni, és a tér különböző pontjain elhelyezkedő emberekkel együttműködni. Ebben az is nagyon vonzó volt, hogy mindezt a lehető legbonyolultabb módon oldjuk meg, mert akkor megszülethet valamiféle varázslat. A másik fontos szempont pedig az volt, hogy miképpen tudja átvenni a zene a látvány szerepét, azaz miképpen tud érzékletes lenni. Számomra nagyon meghatározó élmény volt a berlini zsidó múzeum egyik terme, ami tulajdonképpen egy üres betonsiló volt, és ahova csupán egy pici ablakon keresztül, körülbelül tíz méter magasról szűrődött be valamicske fény. Az ott töltött idő hihetetlen érzéki élményt adott valami olyanról, amiről nekünk fogalmunk sem lehet. A színházban is számomra az érzékiség a legfontosabb.
►Az „Urbi et orbi” a testi szenvedésről című előadásnál is az érzékiség dominál.
*KM:* Mivel nagyon nehéz a Pilinszky-szöveg, és a jó ég tudja, hogy egyáltalán meg tudjuk-e fejteni, szerintem nem az a fontos, hogy a darab minden mondatát megértsük, hanem hogy érzékeljünk valamit arról, hogy milyen az, amikor két pápa találkozik és beszélget, ami az legutóbbi időkig a világtörténelemben nem fordulhatott elő.
►Az előadás alatt sokszor azon kaptam magam, hogy nem is követem a történéseket, „csupán” befelé figyelek.
*KM:* Vannak olyan installációk, amik ugyanerre a rúgóra járnak: például ilyen volt a 80-as években Mengyán András székesfehérvári kiállítása, ahol egyik oldalukon tükörrel beborított fehér gúlák dőltek jobbra-balra egy hatalmas fehér térben, melyekre három oldalról New Yorkban felvett utcarészleteket vetítettek, és közben szólt valamilyen zene. Mivel a gúlák megtörték a képeket, olyan volt mintha ott sétáltál volna az utcán, egy olyan térben, ami valójában nem is létezett. A kiállítás tehát az összes színházban fontos elemmel operált, de legfontosabb közülük az érzékiség megteremtése volt.
► Mennyire vetted figyelembe Pilinszky színházelméletet az „Urbi et orbi” feldolgozásakor?
*KM:* Abszolút szempont volt, azonban a mai napig nem tudom a saját szavaimmal visszaadni azt, hogy pontosan mit jelent Pilinszky egyik meghatározó fogalma, az „unalmon túli unalom”. A magam részéről ezt is az érzékiség felől tudom megközelíteni.
►Több darabban is saját fejlesztésű, furcsa hangszereket használtok, az „Urbi et orbi” -ban például hupákokat.
*KM:* Ezek többnyire talált tárgyak. A youtube-on szoktam keresgélni furcsa hangszereket, ott találtunk rá Jánossal a hupákra. Kitaláltuk, hogy kellene egy ilyet készíteni, amit végül egy pécsi zenész, Krajcsovics Csaba épített meg. Először Kaposvárott, A falu rossza című népszínműben használtuk, ahol igazából nem volt komoly dramaturgiai szerepe, majd a Nemzeti Színház Egyszer élünk előadásában találta meg a helyét, most pedig itt a Jurányiban. Mindig fontos újfajta dolgokat keresni, melyek képesek az ember gondolkodását befolyásolni és új irányba terelni, hogy meg legyen a remény, hogy egyszer majd mi is feltaláljuk a spanyolviaszt
Kapcsolódó
Döntést kell hozni - 9 pontos nézőpont A Dohány utcai serifről
