7óra7

A Pénzkészítő
7óra7: (1/10)
Közösség: (4/10)

A Pénzkészítő

2015. 02. 11. | DicsukD

A Játékkészítő - próbafotó

Félelemre okot adó jelek persze az elejétől fogva mutatkoztak. Mindig gyanús, ha a gyerekeken keresztül próbálják megtalálni az utat a szülők pénztárcájának legbelső csücskéig, ezúttal viszont a kezdetektől nyíltan ezt tették, amellett, hogy mindezt az idősebbeket is vonzó, ismert alkotókból és szereplőkből álló csomagolásba pakolták. Lenyűgöző látványt, elragadó mesét és interaktivitást ígértek – mindez együtt azonban nehezen elképzelhető. A Játékkészítő sokat akart markolni, végül azonban csak a horribilis összegű jegybevétellel futott el.

Ez a projekt valahol nagyon kisiklott. A Divinyi Réka által jegyzett történet erőteljesen azt sugallja, hogy valamikor félúton más irányt kellett vennie az alkotási folyamatnak, aminek következtében a fontosnak vélt, celebesített karakterek jelentősége lecsökkent, a piros szemüveg értelmezhetetlenné vált, és ebből az egészből egy minden tekintetben lecsupaszított cselekmény született. Egy jó rendezés még menthette volna a menthetőt, de Magács László munkája szemmel láthatóan csak a be- és kilépésekre adott instrukciókból állt. A koreográfia (Nichola Treherne) hozta a kötelezőt, de annál nem többet, a jelmezek (Lakatos Márk, Müller Kata) többnyire illettek az előadás által mutatni kívánt mézeskalácsvilágba (bár a Szabó Győző rózsaszín Malacának hasára pakolt méretes disznóorr még egy délelőtti bevásárlóközpontos gyereklekötő előadáson is kirívó), a díszleteket pedig nem lehetett értelmezni, hiszen a szó eredeti értelmében nem is igen léteztek.

A Játékkészítő - próbafotó

A fő díszletelem ugyanis maga a LED-fal, mint azt már a reklámokból is megtudhattuk. Amellett, hogy én személy szerint a rossz emlékű Érinthetetlenek óta különösen nem vagyok oda az olyan darabokért, amelyek elsősorban a vetítés által biztosított látványvilággal próbálják kiemelni magukat, ezúttal ettől függetlenül is sok a technika ilyen mértékű használata. Az utóbbi idők hasonló módszerrel operáló színpadi alkotásai közül az egyébként felejthető Ghost egyik nagy érdeme a tényleg eltalált, jó arányban alkalmazott, ráadásul a rendezés által is fokozottan kihasznált vizualitás; ennek azonban A Játékkészítőnél nyoma sem volt.

Ráadásul nem is kellene, hogy legyen. A sztori szerint ugyanis a mesetörténet elfelejtett alakjai felkeresnek egy játékfüggő (szakkifejezéssel élve: kocka) kisfiút, hogy segítsen nekik trendivé válni. E célból aztán így együtt felkeresik a rettegett Játékkészítőt, aki a játékipar mindenható, életről-halálról döntő ura. Azt remélik, hogy a tőle kapott videojáték-főszerepeknek köszönhetően újra ismertek lesznek. Eddig nem is lenne baj a történettel – a problémát az jelenti, hogy ennél többet akkor se tudnék mondani róla, ha az előadás tartalmát kellene leírnom. Három órához (főleg, ha a közönség gyerekekből áll) pedig ennyi azért kevés.

A Játékkészítő - próbafotó

Az alkotók az imént ismertetett történetből egy látványos, interaktív zenés akciómesét ígértek. A Játékkészítő ugyanakkor se nem akció, se nem mese (a történet tekintetében legalábbis semmiképp). Az interaktivitás meglétéről inkább azoknak a szülőknek a véleményét kérdezzük meg, akik kifizették a több tízezer forintos jegyeket azért, hogy gyermekük „a darab interaktív szereplőjévé váljon”, vagy hogy „lehetősége nyíljon Piroska kalandjaihoz csatlakozni” (A Játékkészítő honlapjáról idéztem). Tény, ami tény, a december 22-i esti sajtóbemutatón ez annyiban nyilvánult meg, hogy a Piroska (Pokorny Lia) egyéb elfoglaltsága helyett beugrott-berángatott Vadász (Rajnai László) és a Nagymama (Závory Andrea) kettőse próbálta olyan mondatokkal mozgásra buzdítani a közönség első soraiban helyet foglaló gyerekeket, mint hogy integessen, akinek két füle van. Amikor aztán a „célközönség” nem reagált erre a hét éves kor felett tényleg értelmezhetetlen felszólításra, a Vadász ezt olyan – elnézést, nem tudok rá jobb szót – tapló szavakkal kommentálta, minthogy aki nem integet, az mozgássérült… Karakterük (és velük a kifordítottan értelmezett interaktivitás) a második felvonásra aztán minden előzmény nélkül eltűnt, de ez az előadásnak csak használt.

A látvány és a zene megítélése ízlések és pofonok kérdése. Jómagam az első sorban a fények és főleg a füst indokolatlan használata miatt úgy éreztem magam, mintha az Eurovíziós Dalfesztivál döntőjét nézném, a zenét illetően pedig úgy, mintha a magyarországi selejtezőt hallgatnám. Volt ott minden a giccses popdalok tömegétől kezdve a megindítóan lírainak szánt szólón át (Oroszlán Szonja Aquatánia szerepében a vizek védelmének fontosságáról énekelt teljesen oda nem illően, mondanivalója ennél már tényleg csak a világbéke emlegetésével lehetett volna közhelyesebb) a zúzós rockszámig (Nagy Feró).

A Játékkészítő - próbafotó (Nagy Feró és Oroszlán Szonja)

Vitathatatlan, hogy sokan az ismert fellépők miatt váltottak jegyet az előadásra. Nem szeretnék belegondolni abba, mekkorát csalódtak, amikor rájöttek, hogy ezt voltaképpen egy egydalos haknifüzér formájában kapják meg, vagyis a sztárok többsége bejött, énekelt, kiment, majd legközelebb a tapsrendnél jelentek meg. Hien nyitódalának puszta léte is érthetetlen, Radics Gigi rutinosan játszhatta el a tehetségkutatós cukilány szerepét, Gundel Takács Gábor hangja nagy átéléssel közvetítette egy felfújható sárkány csatáját (oké, ez vicces volt, bár inkább a szó kínos értelmében), Hajdú Steve ezúttal nem tudta magára vonni a figyelmet, Koltai Róbert az Öreg király szerepében pedig ezúttal gyerek-kompatibilissá változtatva húzott le egy újabb bőrt az "Illetékes elvtársról".

Joggal gondolhattuk a reklámkampány alapján, hogy Alföldi Róbert címszerepe főszerep is lesz – ez annyiban nyilvánult meg, hogy ő a többiek egy jelenetével szemben teljes harminc tartalmas percet kapott, miután a második felvonás során egy darun beemelkedett a nézők fölé. Tény, hogy színpadi jelenléte még mindig erős, ugyanakkor amellett, hogy egy tehetségkutató zsűrijeként gyakorlatilag önmagát adta, szerepértelmezése egy közepes stylisttá degradálta a mindenható Játékkészítőt. A valódi főszereplők esetében a kép árnyaltabb. Szabó Győző Malac szerepében humorával pótolta énektudásának teljes hiányát, Herrer Sára (Aranyka) és a sárkányt megformáló hármas (Bán Bálint, Klem Viktor és Kovács Ádám) nem nagyon adott hozzá az előadáshoz, de nem is vett el belőle.

A Játékkészítő - próbafotó Gondolkodtam rajta, hogy méltatom Bereczki Zoltán teljesítményét Hüvelyk Matyi szerepében, de aztán elálltam tőle. Ez azonban legkevésbé az előadás egyetlen profi zenés színészének a hibája, akinek mind kivételes táncos-énekes képessége, mind profi színpadi teljesítménye megkérdőjelezhetetlen. Ugyanakkor az előadás a nyugati musicalshow-k színvonalához pozicionálta magát, és ezzel csak az a baj, hogy a New York-i vagy londoni sikerdarabok esetében nem kiemelendő érdem, hanem alapvető elvárás a hibátlan ének- és remek tánctudás. Így az, hogy Bereczki megugrotta az elvárt szintet, csak még jobban felhívta a figyelmet arra, hogy a darab egésze csúfosan elhasalt.

Ráadásul pont a végletekig fokozott figyelemfelkeltés és a hazai viszonylatban az egekbe emelt jegyárak miatt lett különösen káros előadás A Játékkészítő. A jó, sőt remek marketing sosem lehet egy projekt középpontja (még ha egyébként gazdasági értelemben egyszer sikert is hozhat ez a hosszú távon ártalmas felfogás). Bár a lehető legnagyobb bevétel garantált volt, hisz már akkor elkelt az összes jegy mind a tizenkét előadásra, amikor még senki nem tudta, mit vesz a pénzéért, ezt nem lehet kétszer elsütni – ahhoz nem piros szemüvegre, hanem fekete szemellenzőre lenne szükség.

Így tehát a produkció nem csak az év legnagyobb csalódása, de a jövőre nézve is sokat ártott a műfajnak. Amellett ugyanis, hogy A Játékkészítő egyszerre vonultatja fel az összes sztereotípiát, amelyek miatt a színházi szakma és a közönség jelentős része ódzkodik a musicalektől, egyúttal az erre jegyet váltó, tehát a fizetőképes és fizetni hajlandó célközönség egy meghatározó részének vette el a kedvét a hasonló produkcióktól. Ezzel pedig megnehezítette minden jövőbeli kezdeményezés sorsát is, amelyik önmaga számára a Broadwayt jelöli meg a musicaljátszás követendő példájaként. A marketinglufi kidurrant, mi pedig próbáljuk elfelejteni az egészet. Ugyanerre kérjük a nézők csalódott részét is.

(2014. december 22.)

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr928001353

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.