Hétfő (február 9.): Lefitymálva
Az előadás villámstartot vesz, és egy lágergiccsből seperc alatt itt találjuk magunkat. Bánki Gergely (Antal) és Schmied Zoltán (László) remekül érzi az előítéletjáték árnyalatait, és stílusosan, jó érzékkel keverik az abszurdot a valósággal. Aztán előkerül a sólet – bár ez igazából el sem tűnik egy percre sem -, a disznóhús, a tetovált számsor és így tovább, csak hogy kiderüljön: semmi sem az, aminek látszik. (Nyulassy Attila)
A teljes írás itt olvasható.
Kedd (február 10.): Főfőnök
A (Lars von Trier) film finom humora Kovács Krisztina dramaturg kezében igazi komédiává duzzadt, Anger Zsolt pedig ennek megfelelően ahol kellett, szabadjára engedte a színészeit, ahol kellett, formailag bélelte ki az előadást (színpadi montázstól a falra vetített rendezői kiszólásokon át a Looney Tunes megidézéséig bezárólag), teret adva a szórakoztatás szinte valamennyi válfajának, sokat markolva, és legalább annyit fogva. (Zsedényi Balázs)
A kritika itt található.
Szerda (február 11.): Voyager 3
Bizonyos fokig igazságtalan példaként bármelyik részletet kiemelni, a színvonal mindvégig egyformán magas, mégis, azt a jelenetet, amikor Stork Natasa és Szász Dániel mesét mondanak, miközben felváltva ütik és csókolgatják egymást, még a többihez képest is nehéz lenne elfelejteni. Az etűdök tartalma hol mélyen megérintő, hol kifejezetten vicces, jó ritmusérzékkel váltogatva a különböző hangulatokat és a mozgalmasságot. (Hajnal Márton)
A kritika itt olvasható.
Csütörtök (február 12.): Ahogy tetszik
A Shakespeare dráma ezúttal alapvetően Rosalinda (Gidró Katalin) történetére lett meghúzva. A rocker kamaszként ábrázolt főhős lázadó önteltségében előbb egyedül önmagával van elfoglalva, és semmibe veszi az érte vakon rajongó Céliát (Lass Bea), majd ő kezd el viszonzatlanul epedni az alapműhöz képest deheroizált, ábrándozó Orlandóért (Szívós László). A végeredmény egy kifordított love story: az utolsó jelenetben egyetlen pár sem boldog maradéktalanul. (Hajnal Márton)
A teljes kritika itt olvasható.
Péntek (február 13.): Chicago
Morton mama és Velma duettje a romlásról, Kulka János parasztvakító dala a parasztvakításról, a celofánember dala a láthatatlanságról és a többi remek szövegezésű és hangszerelésű (zenei vezető: Fekete Mari) nóta valóban nem felejthető, és legalább ennyire szórakoztató élményt nyújt. Bozsik Yvette rendezésében a Chicago pedig érvényesebb, mint valaha. (Csák Bori)
Az írás itt található.
Szombat (február 14.): A nyaralás
Fülledt szieszta a tengerparti olasz kisváros teraszán. A férfiak kártyáznak, a nők lézengenek, a nap süt, a semmittevés tobzódik, de a feszültség tapintható. Mintha egy Csehov-darab kellős közepébe csöppentünk volna, már csak az hiányzik, hogy Giuseppina felsóhajtson: „Dolgozni, dolgozni, dolgozni…”, miközben egy talján Andrej hegedül hátul, az őstujásban. Goldoninál nem szokás Csehovot emlegetni, úgyhogy az biztos, ilyen előadás nem terem minden bokorban, és tényleg. (Zsedényi Balázs)
A teljes írás itt olvasható.
Vasárnap (február 15.): Edith Piaf
Ez a Piaf lelkiismeret-furdalás nélkül lenyúlja kolléganője elől azt a dalt, amiről érzi, hogy igazából neki írták, harcol, küzd a magánéleti tragédiákkal, a betegséggel, a függőségeivel, de akármilyen erős, és akármilyen híres lesz, közben megmarad annak a kislánynak, annak a verébnek, akit annak idején Leplée felfedezett. Mindehhez jön még az a finom humor és irónia, ami annyira jellemző a színésznőre, és persze a dalok, a Piaf-dalok, amelyekkel Vári Éva most már évtizedek óta együtt él, és amelyek most már az ő dalai is.
„Megöregedtem” – így kezdte. Aztán két óra elteltével frissen és fiatalon kitáncol a színpadról, miközben hetykén búcsút int nekünk. Na, így kéne megöregedni. (Turbuly Lilla)
A teljes kritika itt olvasható.
