Egy hete próbálom horogra akasztani ezt a Lúzert de mindig elúszik furfangos szakmaiaskodásaim mellett. Azért adom fel a harcot, mert a Lúzer már rég nem színház: nem valamiről, hanem valaminek szól. Nem üzenete van, hanem küldetése. Több, ezért kevesebb is: darabnak nem jó. Öncélú, rosszul felépített, lapos. De ezt vissza is vonom, hisz minek ismételjem el azt a kritikát, amit a darab önmagán belül fogalmaz meg magáról, pár beépített néző szájába adva: Kifogott rajtam, amit ki akartam fogni.
Több, ezért kevesebb is, de én a többről akarok beszélni. Hangsúlyosabb, mert ez a többség példaértékű: Schilling Árpád értünk csinál hülyét magából. És mivel ez is tudatos és szándékos, inkább önfeláldozásnak kéne hívni: A Lúzer során Schilling, a néző felkavarása és bevonása érdekében, saját bőrét viszi a vásárra. Nem pusztán eljátssza magát az előadás kezdetén, hanem tényleg saját maga; így mikor levetkőzik, hogy testére filctollal írva üzenhessen a közönség a magyar értelmiségnek, önmagát vetkőzteti le. Civilben, nem pedig szerepben meztelen, ezt az őszinte gesztust látva pedig inkább elgondolkodni, mint kritizálni érdemes.
Nem tudok elképzelni az ésszerűség keretein belül ennél kétségbeesettebb provokációt, ami tényleg mindent feltesz arra, hogy megmozgassa a nézőt, hogy hatékony legyen, s a fő probléma az, hogy nem volt igazán hatékony. S ez nem Schilling hibája. Te, isznak a halak? Azt nem tudom, de alkalmuk az van rá. Nos, valahogy így éreztem magam az előadás során: ihattunk volna, de nem éltünk vele.
Egy hete motoszkál a fejemben egy kedves barátom gondolata: a legértőbb kritika a Lúzerről az, ha nem írsz róla semmit. Nem elemezgetni, ezután már tényleg csinálni kéne végre valamit.
Mert - kis túlzással - talán ilyen forradalmárkodó gondolatokat akart kelteni bennünk a Lúzer. Schillingnek ugyanis tele van a töke: a magyar értelmiség passzivitásával, a magyar politika pofátlanságaival, a külföldre meneküléssel, a művészet ellehetetlenítésével. Nem valamiről, hanem valaminek szól. A Lúzer a teli tökűtől szól a töketleneknek: nem kéne lenyelni mindent. Te, isznak a halak? Azt nem tudom, de alkalmuk az van rá. Az egészen biztos, hogy Schilling már nem nyel tovább. S felajánlása, hogy a testére írva kimondhatjuk, amit gondolunk, szimbolikus tett: nálam is betelt a pohár. De úgy tűnik, nem telt még be.
Te, isznak a halak? Hát azt nem tudom, de alkalmuk az van rá. És a magyar hal, iszik-e? Az? Iszik. Saját levét issza vissza. Ilyesmik jutnak eszembe, és szégyenkezve vakargatom a kényelmetlen pikkelyeimet. Schilling benyúlt értünk, és mi, köszöntük, nem kértünk belőle, te csak szerepelj, ha már fizettünk a jegyért. Csakúgy, mint nézőtársaim, még a Lúzer alatt sem akartam belefolyni az előadásba, nem mentem ki, hogy ráírjak valamit erre az adoniszinak nem nevezhető testre, és pláne nem vetkőztem le és álltam mellé, ahogyan igazán helyesen tennem kellett volna. Csalódott vagyok, hogy nem kígyóztak a sorok, hogy teleírjuk Schillinget. Csalódott vagyok, hogy nem mentünk bele a játékba, és emiatt eszemben sincsen az előadás ezt követő részét kritizálni, mert ez inkább az önkritika helye.
Mert persze, el lehetne intézni a Lúzert egy olyan cinikus fanyalgással, mint a szintén beépített nézők, Ördög Tamás vagy Láng Annamária tették: Árpád, ezt most minek kellett? Mutogatod itt a... De Schilling tudja magáról, hogy nevetségesnek is nevezhető felháborodottsága, ezért a darab során hol elképesztő jelmezekbe bújva, hol bepelenkázva nevetteti ki magát, ezzel elvéve a lehetőséget tőlünk, hogy „értelmiségi hiszti” címkével ellátva, elfelejthessük az előadást. Tényleg el kéne gondolkoznunk felelősségünkről. De úgy tűnik, elvagyunk még: halak a vizünkben, szűk, algásodó akváriumunkban a lelkiismeretünkkel. A Lúzer a nézők kudarca: elmulasztott, utolsó lehetőség.
(2015. január 26.)
