A Rokytka Műhely előadása egy tágas lakás tágas szobájában játszódott. A helyszínről, berendezésről ezen kívül nincs mit részletezni, hiszen a jeleneteket, kevés kivételtől és a baráti, közvetlen hangnemtől eltekintve nem tette teljesebbé, hogy lakásbelsőben vagyunk. Az egyetlen elem, ami mégis találóan rányomta bélyegét az előadásra, az az egyik szekrény tetején, nem szemet szúró magasságban elhelyezett méretes-méteres, kiskerekeken tovagördülő, szárnyakkal repdeső, boldogan az égnek meredő phallosz– amiről annak ellenére, hogy a sok tárgy között majdhogynem megbújva foglalt helyet, hogy is mondjam, nehéz volt levenni a szememet. Már csak azért is, mert a közelébe helyezett kis mécsesekkel szinte oltárt állítottak neki.

Nem véletlen:, hiszen az előadás alcíme: Nőnapi esztrádműsor. A Boldogság Tanyájának ugyanis, mint kiderült, több epizódja van. Az általunk látott előadásban a nőnap az apropó (igen, január 25-én) arra, hogy a hét nőből és egy férfiből álló csapat előadja a saját tapasztalatai alapján megírt jeleneteit - a nőkről.

Mély gondolatiságot emögött nem nagyon lehetett felfedezni, de talán nem is kell rajta számon kérni. Esetleg olyan megállapításokra juthattunk, hogy mennyire nehéz a nőknek, vagy milyen nehéz velük. A jeleneteket körülbelül ennyi fűzte össze. Nagyon hiányzott a megszerkesztettség, mert a jelenetek elbeszéltek egymás mellett, még hangnemükben is. Bár a sokszor visszatérő önironikus játék meglehetősen erős koherenciát eredményezett az emlegetett kezdéssel és a szárnyas csodával.

Az esztrádműsor talán a legtalálóbb kifejezés arra, ami Lippai Krisztina rendezésében ebben a Népszínház utcai lakásban ezen a címen történt. Egy korhű jelmezbe öltözött nő Szindbádhoz szóló keserédes monológjától eljutottunk a „Mitől szexi a nő?” kurzus kezdő csoportjának tréningjéig. Közben találkoztunk például egy bécsi adventet látogató női turistacsoporttal, egy férjét tennivalókkal és becézgetésekkel bombázó nővel, szerelmes és kétségbeesett lányokkal, asszonyokkal itt is, ott is. A hétköznapi párbeszédeken kívül halvány előadásban elhangzottak irodalmi idézetek is: egy Petri György-vers és egy Tóth Krisztina-novella.

A nőkön kívül az előadás főszereplői a Péterek voltak, talán mert egy előzetes felmérés alapján ők ültek a legtöbben a nézőtéren. A nők rajtuk tanultak flörtölni, ismerkedni, az előadás egy pontján pedig két óceániai táncos érkezett, hogy bájosan átlegyezzék őket a szomszéd szobába. Ki tudja, mi történt ott velük, míg mi megidéztük az óceán szellemét, hogy a lányoknak sikerüljön átmelengetni sejtjeiket. A péterezésen és az erotikus poénokon kívül túl sok olyan eleme volt az előadásnak, melyek csak pillanatnyi érvényűek voltak, az előadás egészéhez nem adtak hozzá. Ilyen volt például, hogy kétszer nyomatékosítva hangzott el a nemzeti vagy a magyar szó, csak hogy egy kis politikai vetületet is kapjon az est. Az egy szem férfi, aki sokszor zongorajátékával kísérte az előadást, a kezdő jelenetek egyikében betanított nekünk egy néző-koreográfiát, hogy a kellő pillanatban ezzel emeljük az előadás fényét. A kellő pillanat egyszer csak valóban elérkezett, az azonban nem igazán derült ki, hogy miért.

A jelenetek sokszor monológokra korlátozódtak, így nagyon is szembetűnő volt egyes színészek szegényes eszköztára, ilyenkor még a többiekre sem támaszkodhattak. Emlékezetes karakterek persze akadtak. Ilyen volt Mándli – Nagy Anikó lánya párkapcsolatra való képtelenségét szapuló anya-figurája, Krasznahorkai Ágnes kismamaságtól meggyötört anyukája, és az őt kitartóan biztató komikus védőnő, Miklusicsák Alíz.

Szóval, maradjunk az esztrádműsor megnevezésnél, és akkor nyugodt szívvel mondhatjuk, hogy érdemes megnézni A Boldogság Tanyájának nőnapi műsorát.

(2015. január 25.)