Franz Kafka regénye önmagában sem túl könnyen fogyasztható (erről én csak az előadás másnapján, Pest felé, a vonaton győződtem meg), az alkotók pedig semmit nem tettek azért, hogy közelebb hozzák a nézőkhöz . Ez persze nem is volt feladatuk, egy adaptáció nyilvánvalóan nem zanzásítást, szájbarágást jelent – épp ellenkezőleg: a jó adaptáció valaminek az eredeti mű szellemiségét megtartó továbbgondolása. Ezzel önmagában még nem is lett volna baj, azok a csatornák azonban, melyeket használtak, sok esetben nem találtak utat a közönséghez. Miskolcon legalábbis semmiképpen, ám amellett, hogy el tudom képzelni, hogy ez anyanyelvi közegben kicsit természetesebben és gördülékenyebben működik, nem csak a nyelvi korlátok miatt vesztették el nézőik figyelmét.
Nagyobb gond volt az, hogy voltaképpen két előadást láthattunk. Az első kb. ötven percben olykor művészkedő eszköztárral, közepes színészi játékkal előadták A kastély történetét, kicsit ide-oda ugrálva, kicsit abszurd módon, de ezt az alapanyag tökéletesen megengedni. Azonban mint az később kiderült, tavaly diplomázott, összművészeti iskolába járt színészek előadását láthattuk, így joggal számíthattunk volna koreográfiákra és érett játékra, ezt azonban nem kaptuk meg. A művészi sokoldalúság mindössze némi öncélú képzőművészkedésben és kamerahasználatban merült ki – egyedül a szélsőséges fényjáték volt az, ami valamennyire összhangban állt a történetben foglalt belső feszültséggel. Összességében tehát nem okozott túl maradandó élményt – eljátszották, megtapsoltuk, kész.
Az igazi előadás pedig ekkor kezdődött. A színészek saját életére, saját problémáira írt Kafka-parafrázis, melynek nagyjából az volt a lényege, hogy az egyik lány kolléganője szerepét szerette volna felvenni, és abbéli igyekezetében, hogy minél jobb legyen, a kolléganő egyre jobban visszaélhetett azzal a helyzettel, hogy színésztársnője arra van utalva, amit ő mond-csináltat. Ebben az utolsó húsz percben az alkotók jóval jobban meg tudták ragadni Kafka szellemiségét, mint az előadás első felében. Hovatovább egyértelmű, hogy ez az egésznek a lényege: a fő ok, amiért egyáltalán színpadra állították A kastélyt. Itt már volt valódi dráma, volt remek színészi játék, voltak valódi karakterek, volt abszurd humor: azaz minden, amire a hatásos kafkai színházcsináláshoz szükség lehet.
És mégsem… Ötven perc altatás után húsz perc dráma: nos, ez nem a siker titka. Mire odáig jutottunk, hogy lett volna mire figyelni, az előadás elvesztett minket. (Holott én legalább beszélek angolul, a nézőtérről azonban ez szemmel láthatóan sokakra nem volt igaz, és mivel ezt az improvizatív hatást kiváltani akaró részt lerombolná egy előre megírt felirat vetítése, nekik még kevesebb esélyük volt, hogy felvegyék a színészek ritmusát .) Kizökkentünk, eltévedtünk – és nem találtuk a visszautat A kastélyba.
Szintén tanulságos volt végighallgatni a két előadást követően tartott szakmai beszélgetést, ahol az alkotók elmondták, hogy azért esett A kastélyra a választásuk, mert a tavalyi, végzős évük során maguk is a regénybeli K-hoz hasonlóan érezték magukat – függtek a titokzatos és láthatatlan hatalomtól, miközben várták a rendezők és színházak hívásait. Nos: ezt jó, hogy mondták, mert az előadás első részében nyomát se láttam ilyen önaktuális párhuzamnak, a már dicsért második rész pedig szintén egy általános, Kafkától A legyek urán át a Semmiig sokszor feldolgozott emberi dámára, az alkalmazkodás kényszerre és a hatalommal való visszaélésre fókuszál. Tehát ha nekik fontos is volt a téma, ezt nem sikerült interpretálniuk.
De legalább azóta elolvastam A kastélyt.
(SZEM Fesztivál, Miskolc, 2015. február 7.)
Kapcsolódó
