7óra7

Családi kör
7óra7: (8/10)
Közösség: (8/10)

Családi kör

2015. 02. 23. | DicsukD

Parasztopera

Igen, a Parasztopera… Bár személy szerint úgy gondolom, hogy nem ez Pintér Béla legsikerültebb műve, kétségtelen tény, hogy a népszerű független társulatot részben ez a darab tette azzá, ami – és a maga teljességében, a maga jellegzetességével és stílusával figyelemreméltó ékköve a kortárs magyar színházi életnek. Ráadásul ez az a mű, amelyet már rég nem csupán Pintérék játszanak, hanem műsorra tűztek több vidéki kőszínházban is. A legutóbbi szombathelyi bemutató után Miskolc következett – ez a választás pedig ismét igazolja, hogy a Miskolci Nemzeti Színházban valami alakul.

A miskolci művészeti vezetés és az állandó rendezők mernek gondolkodni, és saját belátásuk szerint nem félnek hozzányúlni a kezük közé kerülő alapanyagokhoz. Aztán ez vagy sikerül, vagy nem – előbbire példa a My fair lady (Béres Attila), a Woyzeck (Béres Attila), A tanítónő (Rusznyák Gábor), és lássuk be, utóbira is tudnék találni jópárat. De ez nem baj, egy magára valamit adó, a biztos semmilyenséggel nem beérő művészszínházként viselkedő társulatnak megvannak a maga bukásai is.

Parasztopera

Ehhez képest a Parasztopera esetében maga a választás volt a legmerészebb döntés – azaz a kísérlet, hogy miként fogadja a vidéki, eddig nem igazán ilyesmihez szokott közönség Pintér Béla abszurd görbe tükrét. Rusznyák Gábor rendező nem akarta még jobban összezavarni a közönséget, így nem bolondította meg az előadást különböző idősíkokkal és egyéb rétegekkel. A mába helyezte a történetet, ebben leginkább a vidéki valóságra ráérző, azt talán kicsit kifigurázó Bozóki Mara jelmeztervező volt segítségére. Meg néhány elcsépelt, de itt jól ható, a jelenkort sulykoló fogás, mint például a kamerázás az esküvőjelenetben.

Azt, hogy a Parasztopera mint alapanyag milyen, előttem már sokan és sokszor leírták, aligha tudnék újat mondani vele – illetve egyetlen dramaturgiai kifogást mégis megemlítek, nekem ugyanis szúrja a szemem az, hogy egy családi ünnep ilyen szűk körű, holott a darabbelihez hasonló mentalitású emberek kellően magamutogatók ahhoz, hogy egy lagziba az egész falut meghívják, hadd lássa mindenki, milyen jól megy nekik. Ennek azonban sok jelentősége nincs, ez nem von le semmit a mű értékéből. A történet szempontjából ugyanis a darab groteszk egyvelege annak, hogy mennyi minden rejtőzhet a sok körömmel fenntartani próbált látszat mögött – a kezdeti idillt felváltják a családi civódások, a kosárból kihulló szennyesek és a szekrényből kieső családi csontvázak.

Persze mindenkinek meglehetnek a maga titkai, a Parasztopera azonban jóval több annál, mint hogy csak ezeket figurázza ki. Ha ugyanis egyszer lepereg a máz arról a tákolmányról, amit nem csak a darab eleje mutat idillinek, de olykor egészen demagóg módon döntéshozók és –formálók is, nem csak a szülők saját élete siklik ki, de az ártatlan, vagy legalábbis ártatlanabb fiatal generációé is. Akik aztán dönthetnek, hogy mennek vagy maradnak – de ha mennek, hová, ha pedig maradnak, minek…

Parasztopera

Dénes Viktor mulya vőlegénye és Czakó Julianna hebrencs és buta menyasszonya sokszor látható tucatpárt alkotnak, kapcsolatukat nem a szerelem jellemzi, hanem az igazodás és (legalábbis a fiú részéről) a kényszeredettség. Ellenpólusként Szabó Irén a Mostohatestvér szerepében már nem először bizonyítja tehetségét, karaktere élettel teli, jobb sorsra hivatott. Varga Zoltán remekül játszik kapzsi földbirtokost, a sminkjének, frizurájának és ruhájának köszönhetően álkonzervatív asszonyként különösen hatásos megjelenésű Györgyi Anna pedig minden értelemben méltó párja. Salat Lehel visszafogott (balfék) lelkipásztor, Märcz Fruzsina pedig üresfejű szépasszony (a párducminta ebben az előadásban is megjelenik a közönségesség jeleként). Zayzon Zsolt sokadszor is előhúzza nagyhangú figuráját, ám ez remekül illik az Állomásfőnök karakteréhez. Harsányi Attila flegmán hódító „kóboj” (sic!).

A Parasztopera egyszerre szórakoztató és gondolkodtató, egyszerre abszurd és (sajnos) fájóan reális. Nevetünk rajta, de (Gogol után szabadon) magunkon is nevetünk – ám ezt közönségként, főleg, ha korábban nem szoktunk hozzá, eleinte nehéz felismerni-megemészteni. Az este tanulságát legtalálóbban egy előttem sétáló idősebb úr foglalta össze, aki a színházból kifelé menet annyit mondott lassan a feleségének: „Nekem ezt még szoknom kell…”. Nagyon helyes: szokják bátran, ugyanis Miskolcon van színházi élet.

(2015. janár 23.)

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr878001309

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.