Öt ország hét képzőhelyének mintegy százhúsz diákja – színészhallgatók, tervezők, rendezők, dramaturgok – jött el a szemlére, és mutatta be egy-egy produkcióját, vett részt a workshopokon és a szakmai beszélgetéseken. Kiss Csaba fesztiváligazgató, a házigazda Miskolci Nemzeti Színház direktora szavaival szólva ez családi ünnep, az európai színházi egyetemek családjának a fesztiválja.

„Ez azonban nagyon komoly munkát takar. Az előadások utáni, késő esti szakmai beszélgetéseken például nap mint nap, két órán keresztül intenzív vita folyt, megismerhettük egymás gondolatait. Ez külön érdekessége és erénye a SZEM-nek. A legnehezebb feladata egy ilyen fesztiválnak az, hogy alkotói hangulatot teremtsen. A harmadik SZEM-en ez tökéletesen megvalósult, és nagyon szépen működött. Ennél többre én nem is vágyom” – fogalmazott.

Találkozások

„Találkozunk egymással és tanulunk egymástól, ez a fontos” – mondta Csapó Attila, azaz Lipitlotty a budapesti ötödévesek Karnyónéja után. (Csapó Attila lapunknak is nyilatkozott

Brassai Tóth János, a Karnyóné kisördögbe oltott Tündérfia szerint is nagyon fontos megnézni másokat, különösen a külföldieket, mit csinálnak, mit tanulnak, mit gondolnak a színházról – viszont más szempontot is felvetett. Ő igazán otthon volt a SZEM-en, mert ötödévesként Miskolcon tölti gyakorlatát. Ő az egyik fiatal, az „új szél” a színházban – de elmondása szerint már neki is szüksége van arra a friss szellőre, amit ez a szemle jelent. Az egyetemi és a színházi lét között ugyanis a legnagyobb különbséget véleménye szerint a felelősség jelenti. Hogy ki kell fizetni a rezsit – és a világ, amiben működik már nem kizárólag a fejlődését szolgálja, mégis követel.

Rácsodálkozások

Volt olyan holland vendég, aki a színészmúzeum régi fényorgonájára csodálkozott rá, lengyel, aki néhány végzős látványtervező munkájára, számos külföldi, aki arra, hogy a magyar színházi képzés már 150 éves múltra tekint vissza (nem csoda, a 45 éves, svájci Dimitri-iskolát is már réginek tartják), és jó néhányan Shakespeare-re.

„Már annyi nagy színész elmondta előttem ezeket a mondatokat. Óriási színházi hagyománya van, mindenki ismeri a történetet. Mit tudok én hozzátenni mindehhez?” – osztotta meg a Hamlet-szövegekkel kapcsolatos, a tanulás során benne munkáló kérdéseket egy lengyel fiatal az előadást követő szakmai beszélgetésen. Akinek túl a vizsgán, túl a miskolci bemutatón sem oszlott még el minden kétsége. Talán neki is adott volna válaszokat az angol drámaíróval foglalkozó kurzus, ami a legkülönbözőbb irányokból érkező diákoknak segített betekinteni a szöveg mögé, és amiről az egyik résztvevő azt mondta: elementáris élmény volt, egészen új perspektívát nyitott a számára.

Színek

Az egyik csapat eminensen precíz munkával készült az előadásra, a másik szinte szétesett, és köztük ott volt még a szürke hét árnyalata. A különböző országok, városok, iskolák és osztályok egészen különböző színeit ugyanis nem ebben, hanem a végeredményben lehetett lemérni. És ezalatt nemcsak irányokat, stílusokat, eszközöket kell érteni, hanem annak okát is, miért nem verseny a SZEM – áll a fesztivál beszámolójában.

„A varsóiak Shakespeare-dialógjai és -monológjai rendezői vizsgák voltak. Bemutatták a tanáruknak, és most a miskolci közönségnek. A budapesti negyedévesek Nincstelenek előadása, bár Borbély Szilárd szövege nagyon erős, és színházat látunk, mégis beszédvizsgából jött létre” – sorolta Cseh Dávid dramaturg. „Hogyan is lehetne összevetni ezeket egymással? Vagy a kaposváriak Fehér felhőjével akik közreműködtek a Nemzeti Színház Vidnyánszky-rendezésében, és abból kiindulva hoztak ide egy egyedi változatot. Esetleg A lopott arcok könyvével, ami Várnai Balázs diplomamunkája volt a svájci Dimitri Színművészeti Iskolán, és a multilingvális térben elveszett ember a szemle egyik fontos előadása lett” – folytatódik a gondolatmenet.

Hogy mennyire fontos, azt jól illusztrálja egy bukaresti hallgató megjegyzése. Minden idegen nyelvű előadást angolul és magyarul feliratoztak (a magyarokat angolul), ám ennek az előadásnak az improvizációra épülő, magyar nyelvű részét nem fordították. A fiatal színésznő elmondta: egy szót sem értett a szövegből, de a jelenetből igen, és a szavak jelentése nélkül is mellbevágóan hatásos volt.

A közönség is hasonló véleményen volt – ez is azok közé a stúdióelőadások közé tartozott, amikor a pótszékek mellett a földre tehető „pótpárnás” megoldáshoz kellett folyamodni. A két musical-előadás pedig a több száz férőhelyes Kamaraszínházat is megtöltötte.

Hangok

A már emlegetett Karnyónéban – olvasható a beszámolóban - nemcsak az volt a vonzó, hogy a budapesti végzős osztálytól az egyik legkiforrottabb előadásra lehetett számítani, hanem az is, hogy a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemmel készült koprodukcióban – annak hallgatója a zeneszerző Kovács Adrián. A rendező a színészosztály tagja, ifj. Vidnyánszky Attila. Szállt sok papír, dolgozott a füstgép, forgott a színpad, játékos és pimasz ötletek piszkálták a nézőket hol a szövegben, hol a rendezésben, zenében pedig az opera és az operett, sőt, a búgó 30-as évek is megidéződött – hogy néhány nagyon emberi és mély pillanat szögezze emlékezetünkbe Csokonai tündérbohózatának átiratát.

A brémai muzsikosok – a harmadévesek zenés mestervizsgája – még ennyire sem hasonlított a Grimm-mesére. A színészhallgatók írták, korunkra és saját magukra szabták a történetet, aminek másik ihlető forrása Orwell Állatfarmja. Ebből máris kiderül, hogy nem gyerekdarabról van szó (bár ők is élvezték). Kovács Adrián és Mátyássy Szabolcs rockosabbra vette a zenét – a színészhallgatók pedig emlékezetes állatkaraktereket teremtettek, emlékeztetve arra: mindenkinek megvan a vágyott Brémája, és az oda vezető hosszú utat nem biztos, hogy a lábunkkal kell megtenni.

És ha már beszéltünk Shakespeare-ről – folytatódik a beszámoló - a bukaresti főiskolásoknak nem voltak kétségeik, úgy tűnt, hogy a Szentivánéji álmot teljesen a magukénak érezték. A négy szerelmesre szűkített történet vizsgaelőadásnak készült. Aztán úgy gondolták, még nem engedik el, és csinálnak belőle egy olyan előadást, ami csak a szövegre és a színészekre épül. Így csatlakozott hozzájuk Oberon, Puck és Pucka, hogy jelzésszerű jelmezekben lubickoljanak a helyzetekben és figyelmeztessenek mindenkit, milyen veszélyes a szerelem, mert nem egyenes az útja, a sors ugyanis mindig közbeszól.

Viták

Voltak persze viták is, de ez a fesztivál velejéhez tartozik. Kiss Csaba azt mondta, ő büszke arra, hogy ennyire különböző előadásokat láthattunk.

„A fiatalság a leginkább kísérletező, újat kereső társaság. Mihez kezdenénk, ha ez az útkeresés is az állandó tetszeni vágyás jegyében történne?” – tette hozzá. Arra azonban senki nem számított, hogy a holland csapat Kafka-adaptációja, A kastély ilyen heves reakciókat vált ki a közönségből – a döbbent arcoktól a kézremegős felháborodásig. Sőt, a második előadásról többen ki is jöttek. Elsőként Püspöki Péter drámatanár.

„Az előadás első részét nagyon élveztem, kellemesen-civilizáltan borzongtam K. helyzete miatt. Azonban annak végeztével következett egy performansz, amikor Frida, a csaposlány került egyre megalázóbb helyzetbe Olga vezényletével. Hozzátartozik, hogy németül beszélek, angolul nem, így jórészt nyelvileg is ki voltam rekesztve. A nyílt megaláztatás miatt egyszer csak zsigeri indulat tört fel bennem. Németül megkérdeztem: miért csinálod ezt? Összekapcsolódott a tekintetünk, aztán az Olgáé továbbsiklott, lerázott, és olyan feszültséget gerjesztett bennem, hogy felálltam és azt mondtam: bocsánat, ez már nem játék. Kimentem, de nem tudtam bezárni az ajtót, mert 8-10 ember jött utánam. Az egyik tanítványommal már hazafelé végig tudtuk beszélni, mi is történt. És elmondhatom, utólag nagyon hálás vagyok ennek az előadásnak, elemi erővel kavart fel, és egyik legnagyobb színházi élményem lett, örök hivatkozási pont marad számomra” – mesélte el a történteket.

„A legkegyetlenebb ugyanis az volt ebben a zseniálisan felépített jelentben, hogy nem közvetlenül a közönséget provokálták, hanem valaki mást. Viszont a nézőket furmányosan belekényszerítették, hogy cinkosságot vállaljanak” – beszélt Püspöki már a jelenet hatásmechanizmusáról.

„Magyar-történelem szakos tanárként naponta találkozom a diktatúra kérdésével, de ilyen erős berzenkedést még nem éltem meg a működésével szemben. Ugyanakkor szembesülnöm kell azzal is, hogy nagyon közép-európai volt, amit tettem: hátat fordítottam, és nem megakadályoztam. Amit az ArtEZ akadémistái véghezvittek, az nagyon fontos elme a színházcsinálásnak, de nagy kérdés, hogy mit kezdünk vele utána. Mert meg kell érteni, mit teszünk, mi történik velünk és bennünk. A színház jobbá nem tesz, de tudatosabbá kell, hogy tegyen” – mondta a drámatanár.

Utak

Hogy a jövő évi SZEM-nek mi lesz a fő iránya, az egyelőre nem dőlt el. Az viszont biztos, hogy újra megmutatják, milyen komplex, mindenre kiterjedő színművészeti oktatás zajlik Magyarországon, és lehet majd tapasztalatokat gyűjteni külföldről, lehetőleg Európa élmezőnyéből, ahová mi is tartozunk – közelít gondolatmenetének végéhez a beszámoló.

„Nagy tanulsága ennek a szemlének, hogy mennyire nem értjük a fiatalokat, akik erőteljesen építik ki a saját világukat. Nem érzik azt, hogy egyedül lenne helyük, ezért egyre gyakoribb, hogy együtt marad egy csapat. Ez fontos jelenség, ezért szeretnék vele egy kicsit jobban foglalkozni” – mondta végezetül Kiss Csaba.

Mindez pedig valahová oda fut ki, amit a Dimitri-iskoláról mondott Várnai Balázs. Ott ugyanis első három év, a BA-képzés nagyon szigorúan iskolajellegű, az MA-képzés két éve alatt viszont már csak eggyel foglalkoznak: hogy mindenki találja meg a maga színházát.

Kapcsolódó

„SZEMező” találkozások

„Tele van naivitással, szerelemmel, erotikával

A színházi jövőbe látó 3. SZEM – Színházi egyetemek újra Miskolcon