Dráma, tanárok, drámatanárok

Kényelmes székek, zsongás, teltház. Mintha (kő)színházban lennénk, egy ígéretes előadás előtt, úgy kezdődött az ELTE BTK Szakmódszertani Központja és a Maladype Színház közös szervezésében létrejött kétnapos konferencia a BTK tanácstermében.

Hogy tudományos tanácskozásokon ilyet (mármint teltházat) ritkán lát ez a terem, azt Gintli Tibor egyetemi docens említette meg köszöntőjében, amelyben saját középiskolás korának számára meghatározó színjátszós élményeit is felidézte. Azt már Raátz Judit főiskolai tanártól, a konferencia levezető elnökétől tudtuk meg, hogy drámapedagógiai konferenciát még ennél is ritkábban rendeznek itt, oly annyira ritkán, hogy ez az első alkalom, amire egy sikeres TÁMOP-os pályázat adott lehetőséget. Raátz Judit röviden vázolta az ELTÉ-s drámapedagógiai képzés történetét is, ami azért nem egy sikertörténet, mert a korábban létezett drámatanár szak 2006-ban megszűnt, pontosabban félbeszakadt, vagyis voltak, akik megkezdett tanulmányokkal diploma nélkül maradtak. Azóta kurzusok vannak, komplex képzés azonban nincs. Ami pedig van, az nagyrészt azért van, mert elhivatott emberek sokszor fizetség nélkül teszik azt, amit fontosnak tartanak.

A délután első részében elhangzott négy előadásból a konferencia címében jelzett drámát kétség kívül Schilling Árpád nyitóelőadása képviselte. Szabad-e ugrálni a tanári asztalon? Egy demokratikus iskola víziója felütéssel egy velejéig antidemokratikus iskolarendszer képét vázolta fel a maga dühös-kopogós mondataival. A kiindulópontja az volt, hogy 1980 óta, amikor ő iskolába került, az egész világ megváltozott körülöttünk – kivéve az iskolát. 35 évvel később a kislánya egy olyan iskolarendszerbe fog belépni, ahol a gyereket 6 éves koráig engedik játszani, utána azonban azt várják tőle, hogy meneteljen. Egy demokratikus iskola középpontjában viszont a gyerek és a közösség áll, utóbbit pedig csak szakértelemmel, aktív részvétellel lehet létrehozni. A dráma ehhez lehet hatékony eszköz. Előadását két videóbejátszás keretezte a Krétakör Mobil című színházi nevelési programjáról és a Szabadiskola Home Budapest / Home Miskolc elnevezésű, hajléktalansággal foglalkozó projektről.

A dühös Schilling Árpád után a lelkes Balázs Zoltán következett, aki a Maladype Színház Aranybogár-módszeréről beszélt. E. A. Poe azonos című novellájából kiindulva dolgoztak ki egy, az analitikus gondolkodást és a cselekvő, aktív részvételt fejlesztő tréninget színészek, tanárok és vállalatvezetők számára. Miért vagyok ott, ahol vagyok, és miért azokkal, akikkel vagyok? Ilyen és ehhez hasonló alapkérdések újrafogalmazásához és megválaszolásához nyújthat segítséget ez a módszer – kísérelte „meggyőzni a vonakodó nézőket is”, ahogy mondta. (Mi a magunk részéről nem vonakodtunk, meg voltunk győzve.)

Bethlenfalvy Ádám iránytűt adott a hallgatóság kezébe arról, hogy mi mindenre használható fel a színház a pszichoterápiától a szervezetfejlesztésen át a pedagógiáig. Az idő rövidsége miatt csak a fő irányokról szólhatott, de szerencsére azoknak, akik a részletekre kíváncsiak, mindezt már könyvben is megírták Cziboly Ádámmal (Színházi nevelési programok kézikönyve 2013, L’Harmattan, 2013)

Az előadásblokk végén Eck Júlia drámatanár, a Pannon Egyetem docense mondta el, hogyan alakult Veszprémben a drámatanárképzés története, hogyan jutottak el 2013-ra az osztatlan dráma- és színházismeret tanári szakig. Ő is (ahogy korábban Raátz Judit is) sokat emlegette a képzés létrejöttében elévülhetetlen érdemeket szerzett Gabnai Katalint (aki egyben a konferencia fővédnöke is) és mindazokat, akik (megint csak sokszor lelkesedésből, pénz nélkül) tettek azért, hogy ez a veszprémi történet sikertörténet legyen. Eddig tartott a konferenciának az a része, ahol hagyományos színházi közönségként, hallgatóként ültünk. De a diák, ahogy Eck Júlia hangsúlyozta, nem hallgató. Ahogy a színházban is egyre gyakrabban lépünk ki ebből a szerepből.

A színházi nevelés galériája

Kérve, kéretlenül portékákkal kínálgatnak minket az aluljáróktól a neten át a gigamarketekig: a „Három darab pillanatragasztó öt százas!” és a luxusplázák elegáns szalonmarketingje között széles a paletta. A konferencia első napján azok közül a színházi nevelési műhelyek közül mutatkoztak be néhányan, akik hallgatókat fogadtak az ELTE kezdeményezésére. Az egész olyan volt, mint egy interaktív galéria, ahol a képzőművészeket most kérdezni is lehetett. Csak a legvégén - amikor egy pedagógus elmondta, hogy nagy bajban van, mert a sok izgalmas lehetőség közül nem tud választani – esett le, hogy ezeket a képeket voltaképpen meg is lehet vásárolni. Sőt, hogy részben azért is vagyunk itt. Még egyszer, ebben a szellemben is körbenéztem, és rájöttem, hogy nálam biztosan elférne két Maladype és egy Momentán, a gyerekem szobájában pedig lenne hely egy-egy Kolibrinek, Baltazárnak és Kávának, de néhány év múlva akár egy IRAM és egy Katona-Klub is kerülhetne mellé. És akkor még csak a jelenlévőkről beszéltünk.

Hogy mit tud a színház kínálni az iskola számára? Például egy olyan társulat utaztatható előadásait, és azt követő beszélgetést a benne résztvevőkkel, amelyben enyhe és középsúlyos értelmi sérült színészek is szerepelnek. A Baltazár Színház immár tizenhetedik éve folyamatosan arra tesz kísérletet, hogy ne a fogyatékosságról szóljon, miközben lényege szerint érzékenyít rá.

Vági Eszter színházpedagógus a Katona József Színház 2011. óta épülő, több elemből álló, komplex színházpedagógiai programjáról beszélt. Ebben csakúgy szerepelnek az előadásokhoz kapcsolódó elő- és utófoglalkozások, általános-, középiskolai és egyetemi korú csoportok, akik együtt gondolkodnak, játszanak és akár saját előadásokat hoznak létre, mint egy játszóház, ahol általános iskolások ismerkedhetnek a színházi nyelvvel játékos beszélgetéseken keresztül. (A programról részletesebben is olvashatnak a program vezetőjével, Végh Ildikóval készült interjúban

Az Örkény Színház ifjúsági programját (IRAM) Neudold Júlia, a program vezetője mutatta be. Az IRAM valamivel fiatalabb, de hasonlóan összetett, és ugyanabból az indíttatásból született: közösségi térré tenni a kőszínházat, ahol nem csak színházi nyelvjárásokat értő nézőket képeznek, hanem teret és szakembereket adnak ahhoz, hogy a résztvevők önmagukra és a társadalomra reflektálni képes emberekké váljanak. (A program részleteiről itt olvashatnak.)

A Kolibri Színház volt az első olyan kőszínház, amelyik elkezdett színházpedagógiával foglalkozni. Ahogy Végvári Viktória a Kolibri színházpedagógiai műhelyének vezetője elmondta, ők nem a magyar tanárok, hanem az osztályfőnökök színháza. Ami azt jelentheti, hogy az ő előadásaik elsősorban nem a kötelező, szépirodalmi anyagokból, hanem olyan kérdésekből és problémákból indulnak ki, mint például a drogfüggés, a fiatalkori öngyilkosság vagy az internettel való élés és visszaélés. (Lapunkban interjú olvasható a Kolibri színházpedagógiai programjairól és a tapasztalatokról.)

Molnár Levente, a Momentán Társulat tagja saját improvizációs előadásaik, workshopjaik és négyszintes képzésük kapcsán mondta ki először a bűvös szót: játék. Arról a játékról beszélt, ami nem két valami közötti szünetet jelent, hanem ami maga a valami.

Balázs Zoltán, a Maladype Színház vezetője vette át tőle a labdát, és nyitotta ki véglegesen a színházi nevelés korgyűrűjét. Az Aranybogár-módszerre visszautalva a felnőttek lezáratlanságáról, „huncutságáról” és alakíthatóságáról beszélt. És arról is – ha jól értettem - hogy mindez a közös játék nem mindig katartikus, és még el is lehet esni közben, de egy jó szakember vezetésével folyamatosan újra- és újraépíthetjük egymást és önmagunkat. (A Maladype Színház színházpedagógiai múltjáról, jelenéről és terveiről írás olvasható a lapban.)

Végül Hornyák Rebeka, magyar szakos hallgató mutatta be a Káva Kulturális Műhely munkáját, és beszélt ott szerzett, saját tapasztalatairól. (A Kávában folyó színházi nevelési programokról Takács Gáborral, a társulat szakmai vezetőjével beszélgettünk korábban egy interjúban

Az óvodás kortól az aggastyánig, az iskolai drámafoglalkozástól a személyiségépítő tréningig, a kőszínháztól a függetlenekig sok mindenről hallottunk – miközben összesen hat műhely mutatkozott be. Nem könnyű választani az utóbbi években rohamosan felszaporodó színházi nevelési lehetőségek közül. Az eligazodásban elsősorban a már említett, 2013-ban kiadott Színházi nevelési programok kézikönyve tud segíteni, amely a színházpedagógiával foglalkozó előadásokból, programokból és műhelyekből merít egy olyan széleset, amilyenre sem előtte, sem utána nem volt példa Magyarországon. Messze nem ilyen átfogó módon, de oldalunkon is találhatók írások a színház és a fiatalok illetve színházpedagógia témakörökben, emellett a színházi nevelési hetünk anyagai is orientálhatnak, valamint letölthetők tanári segédanyagok is, amelyek egy-egy előadáshoz nyújtanak segítséget.

Az ELTE mint a konferencia helyszíne adja (és adta) a kérdést, hogy mennyire sikerül ezeknek az alternatív pedagógiai módszereknek és régi-új látásmódnak bejutnia az iskolák mindennapjaiba. Ezzel kapcsolatban megoszlottak a vélemények aközött, hogy a frissen végzett pedagógusok minden újító lendülete legalább félévszázados falakba ütközik az oktatási intézményekben, és aközött, hogy egyre több iskola nyit a színházi nevelési programok és egyáltalán a demokratikusabb, nyitottabb pedagógiai modellek felé.

De ez már egy másik konferencia témája – ami ki tudja, mikor szerveződik legközelebb.