A programot táncelőadások nyitották, illetve zárták. Mind a két nap elején látható volt a Nylon Group installációja az előtérben: két táncos egy hatalmasra felfújt, átlátszó nejlontüdő két féltekéjébe zárva kereste a kapcsolatot egymással, mígnem széjjelebb húzták az alkotást, és az így keletkezett boltív alatt léphettek be a nézők a belső terembe. A napok zárásaként pedig Gergye Krisztián, illetve Fehér Ferenc lépett fel.
Érdemes tudni, hogy a konferenciát a Várból kikerült, jelenleg átmeneti állapotban tengődő Nemzeti Táncszínház szervezte. Mint a színház igazgatója, Ertl Péter, a konferencia elején megjegyezte, ennek az átmenetiségnek vannak előnyei, ugyanis bizonyos kérdések újraértékelésére sarkall, ilyen például a táncos teste is, amely a Test víziók apropóját adja (igaz, mint a későbbiekben látni fogjuk, a legtöbb előadás magát a táncost nem igazán érintette, inkább csak nagyobb általánosságban a fellépő, kiállított testet). Az igazgató beszéde után Lévai Balázs felkonferálta az első előadót.
Szöllősi Géza, aki leginkább a Taxidermia látványtervezőjeként vált ismertté, saját műalkotásairól beszélt, Hús projekt címen. Az egyetemi feladatként indult sorozat a tökéletes szobor megalkotására tett kísérletet. Ehhez két fő elemet használt: a gipszminta, mint elmondta, közvetlenebb kapcsolatot jelent az ábrázolttal (ami kezdetben a saját arca volt), míg a szobrok anyaga, különböző állatok húsa jelenlétet ad a kész alkotásoknak. A hús révén a szobor furcsamód egyszerre lett roppant hasonló a modelljéhez és valóságos, ugyanakkor teljességgel idegen is. Ráadásul a portrék, többek között a formalinban való tartósításnak hála, erőteljesen éreztetik a halál és a megőrzésre tett hiábavaló kísérlet körforgását. Szöllősi, mint elmesélte, innen lépett tovább: először a húsban rejlő szexualitást kihasználva női szeméremtesteket készített el ugyanilyen technikával, majd a későbbiekben hangsúlyosabb lett a készítés folyamatának az ábrázolása. Jövőbeli projektje a nyugati világban egyre divatosabb, a vagina megfiatalítását ígérő eljárás és a női nemi szerv más kultúrákban bevett csonkítása közötti párhuzamot fogja kiélezni.
A következő előadó, Oltai Kata kurátor és művészettörténész, meglehetősen tág merítéssel a freak showkról és a női test kiállításáról beszélt. Mint elmondta, a „freak” magyarul egyszerre jelenthet szörnyet vagy csodabogarat, és ez máris jól mutatja a kétféle hozzáállást a mássághoz. A freak showk, avagy azok a cirkuszi események, amelyek olyan különös adottságú embereket állítottak ki, mint a szakállas nő vagy az elefántember, alapvetően a kollektív kulturális szorongásokat lovagolták meg. Az 1830 és 1940 között virágzó műfaj célja szerint egyszerre szórakoztat és nevel, a freakek „másságának” hangsúlyozása a néző saját normalitásába vetett hitének a megerősítésére szolgál, és egyszersmind legitimálja az elnyomók és az elnyomottak közti hierarchiát. Oltai többek között Rosemairie Garland-Thomsonra és John Bergerre utalt, amikor a női test megjelenítésének mechanizmusát a reklámiparban vagy szépségversenyeken a freak showkhoz hasonlította.
Az első nap utolsó előadójaként Jákfalvi Magdolna színháztörténész beszélt a megtestesítésről. Mi is ez? Amikor elkezdünk nézni egy színházi előadást, elfogadunk egy sor konvenciót, ezáltal „látjuk” a színész (performatív) teste helyett a „megtestesített” szerepet (a szemiotikus testet). Jákfalvi négy nagy csoportot mutatott be, ahol a kétféle test összeütközésbe kerülhet: ilyen például a biológiai nemmel szembeni szereposztás, a színész és a szerep eltérő kora, az identitás egyéb aspektusai (például a rassz) vagy a nézői konvenciók megszegése (például amikor a színész saját magára utalva szól ki a közönségnek). A reprezentáció és a performativitás arányával való játék korok és kultúrák szerint változik, érdekes például, hogy Magyarországon Halász Péterék a performatív test hangsúlyozásával tagadták a rendszerváltás előtti hatalmi struktúrát.
Egy rövid állófogadás után következett az este zárásaként Gergye Krisztián Performatum XYZ című alkotása. Gergye előadása lényegében két kudarcról szólt: egyrészt kivetített fényképek segítségével próbálta megragadni saját gyermekkorát, amely azonban banálisra és akadozóra sikerült, majd a hatásmechanizmus tekintetében drag-re emlékeztető táncával a gyermekkor kezdeti formá(la)tlanságát, majd a későbbiekben elfojtott nőiességét járta körbe. Játékában csupán pár tárgyat és azt a vásznat használta, amelyen korábban a képek voltak láthatóak. Az előadásban külön érdekes volt, ahogy Gergye pár szóban saját, alkotásai során vissza-visszatérő meztelenségére is reflektált.
(2015. február 26.)
