Hogy mit kísérelt meg létrehozni a Bohócok a Láthatáron Csoport Edward Bond Ablak című, „kimondottan fiatal közönségnek írt” drámájának színrevitelével, erre a választ talán a társadalom az átlag kamaszok elvárásairól alkotott gondolataiban érdemes keresni: friss, a nézőt megszólító és megmozgató, up-to-date kérdéseket feszegető, nem éppen óvatoskodó előadást. Nos, az Ablak talán túlságosan is ilyen lett: az ifjú közönséget mindenáron felrázni akaró, a hatásvadászat széles kelléktárától vissza nem riadó produkció, ami talán már nem is kérdéseket tesz fel, hanem fiatalos vehemenciájában a ló túlsó oldalára átesve szájbarágó tuti-megmondással foglalja össze: egy félresiklott család élete tragikus is lehet.

A történet szerint Liz (Feuer Yvette) elolvas egy újságcikket, ami egy anyáról szól, aki megvakítja gyermekét, hogy az ne hagyja el őt. Párját, Richardot (Gerner Csaba) mellesleg azzal várja otthon, hogy kiköltözteti ágyneműjét a kanapéra, mert ő „csendet szeretne”, aztán pedig a talán nem is létező anyáról szóló újságcikkről való vitatkozás közben kijelenti, hogy terhes. Richard tíz másodpercen belül már el is költözik otthonról, így a drogok vigaszába menekülő Yvette végül egyedül marad fiával, Dannel (Fehér Dániel). A történetet ilyen fordulatok viszik előre, és ebből talán látható is, hogy a darab elsősorban egy erőteljesen parabolisztikus mondanivaló mentén halad, amiért cserébe beáldozza a hitelességet.

Az előadás legnagyobb problémája magából a szövegből adódik (amit a darab rendezője, Bethenfalvy Ádám fordított), ugyanis a három jelenetből álló, szűk egy órás darab - mintha az ifjúsági mivoltához híven valóban egy tinédzser írta volna - a durcás kamaszköltők-írók jellegzetes motívumkészletéből építkezik: öngyilkosság, skizofrénia, őrültség, vér, drogok, egyedüllét, kitaszítottság, miközben az olyan, némiképp átgondolatlan szentenciák halmozásától sem riad vissza, mint „a halál a legjobb drog”. A szereplők pedig, bár értelmiséginek nem nevezhetőek, néhol túlságosan is szépen fejezik ki magukat: „az anyád romlását hoztad abban a tasakban!”. A karakterek reakciói sokszor irreálisak: Richard, amint értesül arról, hogy Liz öngyilkos lett, gyámügyesnek adja ki magát, hogy ilyen módon kirabolhassa a lakást, és pénzzé tegye Liz ruháit. A felnyalábolt ruhakupacba azonban az ifjú Dan – bizonyítva azt, hogy az elmebaj öröklődik – anyját látja bele, és következetesen győzködi, hogy az időközben önmagát leleplező Richard szavait („Az anyád egy kurva volt! Láttam a sarkon!”) ne higgye el.

A történetet azonban a színészi játék sem menti meg: a színészek már az első percekben az érzelmi tetőponton vannak, s így igen gyorsan komikussá és hiteltelenné válnak. Bár Fehér Dániel, amikor a történet nagyobb indulatokat igényelne, megkíséreli saját határait feszegetni, azonban ez egy már-már parodisztikus trappolással vegyített üvöltözésben merül ki. A leginkább élvezhető alakítást Gerner Csaba nyújtja, aki próbál óvatoskodni az üvöltözéssel és a szenvedélyes zihálással, így sokszor egészen hitelessé teszi Richard karakterét. A színészi munka átgondolatlanságát mutatja azonban a második jelenet azon része, amikor Dan véres kézzel tér haza (az édesanyja napi drogadagjáért vívott küzdelemben sérült meg), a megkéselt fiú eljátszott sebét azonban Feuer Yvette és Fehér Dániel következetlenül teljesen máshova képzeli el: míg az előbbi a fiú egész karját ecseteli be a betadinos textillel, az utóbbi végig a könyökhajlatát szorongatja. Hasonlóan átgondolatlan az is, hogy a kanapén szendergő Dant megvakítani készülő Liz üvöltözésére a fiú miért nem kel fel, ha aztán a szomszéd szobában felboruló szék zajára – édesanyja ott kötötte fel magát – igen? Természetesen mindenre lehetne találni magyarázatot, de a nézőt akaratlanul is kizökkenti a sok megkérdőjelezhető jelenet, s így inkább kételkedni kezd.

A fiataloknak szánt előadás nézőterén ironikusan szinte csak középkorú, vagy már nyugdíjas korúak ültek, az előadás ifjúsági volta egyedül a zeneválasztásban nyilvánult meg. A nézők beengedése alatt Alt-J szólt, Liz pedig közvetlenül öngyilkossága előtt egy kis hangszórót helyez az asztalra, amiből a hírhedt ’I’m an albatraoz’ című szám dübörög fel, amire aztán a felébredő Dan megfejthetetlen dramaturgiai és lélektani okokból kifolyólag meglehetősen mulatságos, transzba esett sámánokra emlékeztető toporgó-táncba kezd.

Az Ablak legnagyobb problémája kétségtelenül az, hogy folyamatosan túloz: mind a színészi játék, mind a történet terén, s így nemhogy az átlag néző, de az igen kritikus tinédzser korosztály számára is egy túlságosan is szájbarágó, a néző fejében nagy erkölcsi dilemmát egyáltalán nem ébresztő produkció lett. És ha az elgondolkodtató előadás annyira ráerőlteti magát a nézőre, hogy az már ellenáll, akkor ott mégis van min elgondolkodni – az alkotóknak.