Fontos problémára hívja fel a figyelmet a Moliére-díjas francia író, Florian Zeller darabja, az Apa társadalmi hiánypótló szerepén túl azonban nem tud igazán különlegessé válni – ehhez sem Lukáts Andor kiváló játéka, sem a betegség lefolyását amúgy remekül illusztráló rendezői koncepció nem elegendő. Gáspár Ildikó rendező munkájának előnye és hátránya is a káosz: bár magát az Alzheimer-kórt nagyon realisztikusan mutatja be az előadás, a néha értelmetlenül és megmagyarázhatatlanul fel-felbukkanó karakterek és események, az egy felvonásban, közel két órában játszott darab rendkívül megterhelő a közönség számára. Kétségtelen tény ugyanakkor, hogy az érintettek számára ugyanez hónapokig-évekig zajlik, szóval elképzelhetjük, nekik mennyire megterhelő... Az Apa ezt a funkcióját betölti, önmagán túlmutatni azonban – a mellékszereplők, vagyis az érintettek nem kiemelkedő játéka miatt – nem tud. Az Alzheimerről beszél, az elengedésről és a határokról azonban nem.

A szellemi leépülés determinált és mélyen lesújtó folyamatát összemosódva látjuk az apa, André (Lukáts Andor) és a környezete szemszögéből. Egyrészt ott vagyunk a főhős szürreális világában, ahol a helyszínek és személyek ijesztő összevisszaságban követik egymást, másrészt, ezzel párhuzamosan és szétválaszthatatlanul, kapunk egy külső nézőpontot, ahol az Alzheimer-kór nagyon is realisztikus problémáit láthatjuk a családtagok és az ápolók szemszögéből. Engem ez a folyamatos áttűnés zavart a bevonódásban, és ráirányította a figyelmemet a gyengébb megoldásokra, mint amilyen a papírgalacsinok életidegen és erőltetett szedegetése majdnem az egész előadás alatt. André ráadásul végig tagad és gonoszkodik, miközben passzív elszenvedője betegségének. Akárhogy is, nem nagyon találunk kapaszkodókat a vele való azonosuláshoz. A ritkán feldolgozott és a maga nyers őszinteségében ábrázolt tragédia azonban vitathatatlanul a székéhez szegezi a nézőt.

Mundruczó Kornél és Wéber Kata darabja jut eszembe, a Demencia. Az agy leépüléséről, a memóriazavarról beszél az Apa is, főleg az idősekre koncentrálva. A Lutkáts Andor által remekül játszott André időskori demenciában szenved. Lánya ápolja, közben élné a saját életét. Florian Zeller a család szintjén, könnyed vonalvezetéssel, szórakoztatóan járja körül a témát. Gáspár Ildikó rendezése arra koncentrál, hogy megértsük és átéljük André szemszögét. Videó-bejátszások, árnyjátékok, perspektíva váltások, burleszk-látomások tagolják a jeleneteket. Emlékezetes Bohoczki Sára szteppes, pantomimes törődést-együttérzést karikírozó rövid etűdje. Minden alakítás a színészmesterség magas szintű művelése. Valahogy mégis lassú a tempó, nem mélyülnek el a tétek, későn jön létre a találkozás a problémával. A hosszú előadás alatt végig tudom, hogy fontos a téma társadalmilag, sőt, eszembe jutnak a szeretteim, az egészségesek és a betegek is, megpendülnek a lélekhúrok. Mégsem könnyezem meg Andrét. A végét szépnek látom: Lázár Kati ápolónője a napi rutinban mutat szigorú törődést, vasszeretet morzsát. Andrének már fogalma sincs, egy dallamot tanítgat neki. A két öreg félrecsúszott hangokon keresztül még beszél egymással valami érthetetlent, ami nekik fontos. Így sétálnak ki a térből.

Különös felépítésű darab az Apa. Adott egy lélektani dráma, amely az idős André (Lukáts Andor) szemszögéből (milyen szokatlan ilyesmiről beszélni egy dráma esetén!) meséli el Alzheimer - kórjának mindennapjait: a világ teljesen bizonytalan és viszonylagos körülötte, az emberek ismeretlenek és félelmetesek, a megcáfolt tényeket bizonyítékok támasztják alá, hogy aztán újabb cáfolat zilálja össze az egyre rémisztőbb káoszt. Egy idős embert kisgyermekként reszketni látni: kétségtelenül megrendítő. Az Apa azonban nem elégszik meg ennyivel; szerethető, kedves bohózat is egyben, ahol a néhol csökönyösen, néhol házsártosan és makacsul viselkedő főszereplőn az egyik pillanatban éppúgy tudunk derülni, ahogyan a másik pillanatban megrendülni. De ez még nem elég: az Apa, furfangos felépítéséből adódóan, meglepő csavarokra építő krimi: mi az igazság? Mi történik tulajdonképpen? Kinek van igaza?
Gáspár Ildikó rendezése kiválóan hangsúlyozza ki a darab sokoldalúságát, ahol egy groteszk táncbetét éppúgy megfér a színpadon, mint egy szürreális, nyomasztó álomjelenet. Ha a ’tragikus bohózat’ műfajmegjelölés paradoxonnak is tűnne, ki kell mondani, ilyen létezik: ennyi, és még ennél is több.

Egy Alzheimer-kóros öregember mindennapjait bemutató történet önmagában ingoványos terület. Az Orlai Produkció előadása a kortárs francia szöveget, Florian Zeller Apáját alapul véve azonban úgy viszi ezt színpadra, hogy a beteg kiszámíthatatlan észjárását és memóriáját, esetlenségét, leépülését, magára hagyottságát a szerkezettel, a megjelenő, zavaros nézőpontokkal, rendszertelenül visszatérő tárgyakkal és szereplőkkel, kifejezésekkel követi. Az irritálóan semleges, mégis meleg otthon érzetét keltő díszletben a gondoskodó, de az Apa képzelete szerint kegyetlenkedő szereplők jó értelemben véve torz és elképesztően gazdag játéka miatt az előadás szürreális kegyetlensége a nézőt is fojtogatja.

Fals hangokkal kezdődik, majd lassanként szinte minden hozzáfalsul, és ezzel majdnem a helyére is kerül. Leginkább Hámori Gabriella idegenül csengő artikulációja és néha helyzetidegen gesztusai találnak haza, és legkevésbé Bohoczki Sára alaphangja. Lukáts Andor a február 11-i előadáson bizonytalanul kezdett, ám végül egészen közel került egy olyan tónushoz, amivel már majdnem együtt lehetett menni. A szinte, a majdnem és az egészen közel azt is jelenti, hogy mindvégig marad egy töréspont a nézőtér és az előadás között: próbál beleállítani minket az apa figura kellős közepébe, és közben nem enged oda. Szerettem ezt a törést az előadásban: jó volt a közelében lenni, miközben nem szerettem, hogy – szokatlan módon – magam alá húzott. Nem tudom, mi értelme van egy előadásban az Alzheimer-kórból szétnézni, azt viszont igen, hogy a külvilág elvesztésének élménye nem pusztán patológiai képlet. De lehet, hogy igen – és akkor az egészet nem szerettem.

Hónapok óta látogatom idős barátomat egy gondozóházban, ahol a szomszéd ágyon egy, az Alzheimer-kór kései stádiumában lévő öregember fekszik. Kívülről úgy tűnik, teljesen elvesztette a kapcsolatát a külvilággal: egy plüssmacit szorongat és babrál a kezével folyton, miközben a semmibe mered. Néha a családjával is találkozom, beszélnek hozzá – ő ugyanúgy szorongatja a macit és mered a semmibe, mint amikor senki sincs nála. Mintha ez a plüssállat maradt volna az egyetlen hozzátartozója. Mióta láttam az Apát, ha ott vagyok, mindig arra gondolok, hogy mi lehet a semmibe meredő szeme mögött, ő lát-e bennünket, és ha igen, hogyan, milyennek? Az előadás megváltoztatta a hozzá való viszonyomat. Tehet ennél többet a színház?