Hétfő (március 9.): Caligula helytartója
A színészi jelenlét minden pátosztól mentes abszolút közvetlensége, a szorító létkérdések mellett rejlő, hol abszurdba, hol groteszkbe hajló humor jelenléte, a folyamatos színházi kontextus, a tér, a jelmezek egyszerre jelen idejűvé és tökéletesen állandóvá teszik az előadást, s nem mehetünk el anélkül, hogy ne vegyük észre: a hatalomhoz való viszonyainkról nekünk is számot kell adni, ha nem elégedünk meg azzal, hogy milyen jó, hogy van főnökünk – hiszen így nincs felelősségünk. (Ugrai István)
A kritikát itt olvashatják.
Kedd (március 10.): A hét asszonya / SzépRóza-monológok
Csákányi Eszter remekel, ő mindig a következő szerepben asszimilálódik, amiben az igazán szép az, hogy a szünetekben történő monológokban viszont önmagának kell lennie, hiszen nincsen megírva a szövege (csak körvonalakban), és így kell pattognia ide-oda karakter és karakter között. Eltiport háztartásbeliként csak a szeméből és hangjából építi fel a szívszorító figurát, uszodaőrként a lehető legtermészetesebben mondja el kalandjait a strucc turistacsoporttal, hogy aztán a szerelmes emlékeiben feloldódó akcentusos nőként meséljen el egy véres balladát. Az est legszórakoztatóbb és talán legemlékezetesebb pontja az egyedülálló, karakán, az élet által többször megvert, és ebben megkeményedett villamosvezetőnő monológja, amelyben elementáris energiával tör felszínre a szőnyeg alá söpört problémákból táplálkozó ősagresszió és vulgaritás. (Zsedényi Balázs)
A teljes írás itt olvasható.
Szerda (március 11.): A székely menyecske meg az ördög
Egyszerre egyszemélyes és sokszereplős színház az, amit Fabók Mariann ebből a székely népmeséből létrehozott. Egyszemélyes, hiszen ő a mesemondó, és ő ad életet valamennyi szereplőnek: a menyecskének és férjének, az ördögnek és az ördög eszén túljáró legénynek, no meg a két királylánynak. De rajtuk kívül képes játékba vonni és néha szereplővé tenni a Pinceszínház kisiskolás közönségét is. Kuszálódik is rendesen az előadás elején még takaros copfba fésült haja ebben a rendkívül intenzív, pillanatok alatti átöltözéseket és átváltozásokat igénylő előadásban, de csak a copfja nem bírja a tempót, a színésznő nagyon is. (Turbuly Lilla)
A teljes írás itt olvasható.
Csütörtök (március 12.): Telefondoktor
Szabó Borbála nem kíméli főhősét, és a persze, hogy a nyakába dönti a komplett hózuhatagot, de mielőtt ez megtörténne, magabiztosan egyensúlyozva az akár meg is történhetne és az ugyan már cselekményfacsarás között, bőséggel méri a bohózati elemeket. Remekül rángatja főhősét a kibontakozó négy telefonpartner között, gondosan ügyelve arra, hogy maradjon tere a szélsőségeknek és az átmenetnek is. Orosz Dénes rendező a műfajt és annak dinamikáját jól érezve, nem szuszakol bele az előadásba semmilyen idegen elemet. (Zsedényi Balázs)
A teljes írás itt olvasható.
Péntek (március 13.): Oresztész
A mindvégig tragikus térbe folyamatosan szivárog a megúszásra játszó kisstíl: az ügyeskedés, a hárítás, a kifelé kacsingatás. A dráma végül nem a színpadon lévő erők között, hanem a színpad és a nézőtér közé feszül. Úgy kell döntenünk – mert ugye kell! -, hogy nincsen jó döntés. (Török Ákos)
A kritika itt található.
Szombat (március 14.): Fényevők
Nem tud itt senki sem élni, csak és kizárólag teoretikusan. A fénybe meredve élvezkedni azon, hogy milyen szép az, amit életnek hívnak. Azonban kár lenne azt hinni, hogy mindeme életképtelenség, fényhabzsolás (de persze az is csak az elméletben) értelmiségi védjegy. Korántsem. Mert a lakatos Jegor éppúgy érzelmi analfabéta, mint Protaszovék vagy Melanija vagy Csepurnoj. (Csatádi Gábor)
A teljes írás itt olvasható.
Vasárnap (március 15.): Pettson és Findusz
a játékosságban nagy húzóerő Findusz, a macska, akit egy Andersson nénitől kapott, Findusz feliratú zöldborsó-konzervben talál Pettson, és attól kezdve életen át tartó társa lesz. És társa a gyerekeknek is a felfedezésben, hiszen Pettson egy izgága macska, egyszerre csak tíz kérdést tud feltenni, nem mellesleg hiperaktív: egy farokcsóválással minden bútor romokban hever – és ez annyira gyermeki. A világ számára csupa felfedezés, megfejtendő titok, egy szaglászó borz ijesztő szörny, a játékos, saját értelmezésükben világteremtő muklák pedig segítőtársak – és ez is annyira gyermeki. (Nyulassy Attila)
A kritika itt található.
