Az alkotók ugyanis egy jól felépített, lendületes, humoros és frappáns előadást hoztak létre Réthly Attila vezetésével, aki a tavalyi (összességében kevésbé jól sikerült, de több ígéretes elemet felmutató) Amerikai komédia után most másodszor dolgozik együtt a társulattal. Külön üdvözlendő az, hogy az Operettszínház, úgy tűnik, képes tanulni a hibáiból. Jó példa erre az, hogy míg a két éve színpadra állított Viktóriában a különböző popkulturális utalások (amilyen például a fénykardozás) ötletszerűen és rendszertelenül jelennek meg, addig itt Lőrinczy Attila jól nyúlt hozzá a szöveghez: minden gegnek, poénnak és reflexiónak megvan a maga helye, ideje és szerepe, annak ellenére is, hogy a stílusok elég változatosan keverednek.
Van itt minden: filmzenék, nemzeti dohánybolt, Paks – mindez gördülékenyen és minden erőltetettség nélkül. Bármennyire is feltűnőek, ebben az előadásban az ’IBUSZ’ többszöri emlegetésével, direkt módon megjelenő „termékelhelyezések” sem válnak zavaróvá, hiszen társasutazásról van szó, a reklámok pedig a megfelelő pillanatokban és működőképes poénok kíséretében bukkannak fel.
Réthly Attila rendezőnek ezúttal szemmel láthatóan voltak elképzelései, és meg is tudta valósítani azokat. Olyan keretet talált ki a történethez, amely egyrészről magyarázatod ad a cselekmény szürreális vonalaira, másrészt viszont, az utolsó két perc révén még abszurdabbá teszi azt. Ez azonban önmagában csak kreatív lenne, a rendezés igazán ígéretessé attól vált, hogy a maga eszköztárával az önkeresés-önmegtalálás dilemmájával is foglalkozik. Kelemen Kató fiúvá változása mellett ezúttal több szereplő (Zolestyák és a tánckar) is ideiglenesen nemet vált, alighanem a sztereotípiák lebontása céljából. Az elgondolás és a szándék dicséretes, miközben alapanyagként az Én és a kisöcsém csak korlátozottan alkalmas a nemi identitás kérdéskörébe tartozó problémák feszegetésére.
Mindazonáltal Réthly Attila rendezése így is jóval többet hoz ki a darabból az elvártnál, ráadásul mindezekhez asszisztálva Túri Erzsébet díszletei remekül használják a teret, Velich Rita jelmezei pedig korabeliek, de frappánsan azok. Mindezek mellett fontos még kiemelni Bolba Tamás zenei vezető munkáját is, az ismert slágerek ugyanis ezúttal lendületesen szólalnak meg, szintén nagyot dobva az előadás energikusságán.
Szinetár Dóra visszatérése korábbi anyaszínházába, nem túlzás, bravúrosan sikerült. Kelemen Kató naivaszerepében a tőle már megszokott dolgokat láthattuk, ám amint Vadász Friciként kalapban jelent meg a színpadon, késztetést éreztünk, hogy megemeljük előtte a sajátunkat. A közel három év távollét nem vált kárára – érett színésznőként lépett ismét az Operett deszkáira, akár lányként, akár fiúként tette azt. Partnereként Dolhai Attila a nőgyűlölő milliomos, Andersen szerepében magabiztos sármjával és „szemtelen lazaságával” próbál magyarázatot adni arra, hogy kivételes énekhangja mellett miért is szerethetett még bele Kelemen Kató.
Kató apjaként Földes Tamás az előadás racionális vonaláért felel, Szendy Szilvi jól hozza a tőle már megszokott szubrett-szerepkört, Szerényi László pedig a macsó gondolás közjátékában jelent élénk színfoltot. Janza Kata a kikapós idegenvezető bőrébe bújva az első jeleneteiben nem tudta levetni a beszédstílusára jellemző túlzó manírjait, ez azonban javult az előadás végére. A komikus karakterszerepet először alakító Homonnay Zsolt és az ilyen téren nagy rutinnal bíró Peller Károly detektívpárosa jól működik: mindketten inkább sztereotipikus alakokat formálnak meg, semmint hús-vér embereket, de ez az alaptörténet abszurditása miatt ebben az esetben megbocsátható. Olykor azonban mindketten háttérbe szorulnak az Operettszínházban először játszó Jordán Tamás mögött, aki, ha kell, félnótás inasként, ha kell, nőnek öltözve csapja le magától értetődő természetességgel a legnagyobb ziccereket is. Játékával úgy ábrázolja egy célokat kereső, álmokat kergető, végül pedig már önmagát is megkérdőjelező idős ember gondolatait, hogy egyrészt nem lehet nem nevetni rajta, másrészt, ha a szerep szélsőségesen parodisztikus oldalától elvonatkoztatunk, bárki könnyen azonosulhat ezzel az út- és önkereséssel. Ha nem is pont egy gátlástalan gondolás karjaiba sodródva, de azért bármelyikünk gyakran szembesülhet ilyen jellegű dilemmákkal.
Mivel az előadás azért elsősorban és alapvetően szórakoztatásra készült, dicséretes, hogy próbál valamennyire aktuális is lenni. Ráadásul a fiatalos lendület és a nem rossz értelemben vett hatásvadász elemek mellett épp az újszerűség és tartalmasság, valamint mindezek eltalált aránya miatt sikerült jól az előadás. Az Operettszínház ezúttal csak részben ment biztosra, és az ötletes próbálkozások azt eredményezték, hogy a nagyjából garantált közönségsiker mellett ez az előadás szakmai berkekben is elismeréseket arathat. Ha limonádé is az Én és a kisöcsém, annak kellően üdítő és pezsgő.
(2015. március 13.)