*Behrooz Gharibpour üzenete a Bábszínházi világnapra*

Tízéves voltam, amikor először láttam tradicionális bábelőadást. Tízéves voltam, amikor beleszerettem Mubarakba, és ez a több mint fél évszázados szerelem fogva tartja elmémet és az életemet.
Húszéves voltam, amikor ettől a szerelemtől indíttatva Teherán minden utcáját bejártam, hogy megtaláljam a már öreg, megfáradt bábosokat, akik már nem játszottak, és visszahozzam őket az életbe, az előadó-művészeti körökbe, az egyetemi kurzusokra, annak reményében, hogy mások is beleszeretnek a példaképeimbe.
Akkoriban azt képzeltem, én vagyok az egyetlen ilyen szerelmes a világon, de hamarosan rájöttem, mások is vannak hozzám hasonlóak. Bejártam a világ minden táját, hogy megismerjem a bábművészet iránti elkötelezettséget, találkozzam a báb szerelmeseivel Olaszországtól az Egyesült Királyságon, Indián, Kínán, Oroszországon, az Egyesült Államokon, Franciaországon át Németországig.
Felvillanyozott, amikor rájöttem, nemcsak hogy nem vagyok egyedül, hanem milliónyian rajongjuk a műfajt, de Mubarak is csak egyike annak a több tucatnyi figurának, akik komédiás kedvükkel és szarkasztikus világlátásukkal évszázadok óta adnak reményt, és csalnak mosolyt férfiak, nők és gyermekek arcára. Olyan arcokra, amelyek túl sokszor torzulnak el a félelemtől és a fájdalomtól egy olyan világban, ami tele van háborúval, szegénységgel, erőszakkal és nyomorral.

Nem tartott sokáig, hogy felismerjem, színházi kollégáim lenézik a bábot, magukat és státuszukat jóval magasabbra helyezik, mintsem hogy e közösség tagjai legyenek.
Ekkor éreztem azt a késztetést, hogy meg kell védenem a szerelmemet, úgy, mint egy lovag, aki a kincsét védi, és akár az életét is odaadná érte.
Ekkoriban kezdtem egyre inkább megérteni, hogy a báb kifejezési formaként, nyelvként oly nagyszerű és mélyen bennünk gyökerező, mint az ember örömre és a szomorúságra, a melankóliára és az örömre való ősi hajlama.
Megértettem, hogy minden báb a körülöttünk levő világ szimbolikus ábrázolása, és benne él minden ősünk.

Ekkor értettem csak meg igazán, hogy Omar Khayyam, a jeles perzsa filozófus, matematikus és költő miért hasonlította az emberi világot egy bábelőadáshoz:

Az ő kezében bábok vagyunk
Ez nem egy metafora, ez a valódi igazság
Az életnek e színpadán időnként mozdulataink vezetnek
De a feledés dobozában egymás után eltűnnek.

Az árnyfüggöny mögött vagyunk én és ő
De amikor a függöny lehull, én és ő elhomályosulunk.

Utazásaim során olvasva és a báb más szerelmeseivel beszélgetve egyre világosabbá vált számomra, hogy a báb mennyire sokfélét jelent formát és ízlést tekintve Csikamacu Monzaemontól (japán drámaíró, kabuki- és bunrakudarabok szerzője, a 17-18. században élt) a templomi játékosokon át a szicíliai marionettjátékosokig, az indonéziai dhalangok (árnyjátékosok) képzeletében és nyelvében, a világ más-más tájain élő bábművészek és bábrendezők számára.
Így erősödött meg bennem a hit, hogy a báb, ez az ezeréves nyelv alkalmas arra, hogy a világot kritikusan szemléljük, és ezáltal szélesebb közönségréteg ismerheti meg ezt az ősi művészi kifejezőeszközt, és válhat szerelmesévé.
Meggyőződésem, hogy a báb feltalálása olyan jelentős hatással bírt, mint a kerék feltalálása, és legalább annyira segít a köztünk levő távolságok és kommunikációs határok leküzdésében.

Talán azért van ez, mert egy mélyen filozofikus bábelőadás is felébreszti a nézőben a gyermeket, kiszakítja térből és időből, hogy felfedezhessen egy olyan fantasztikus világot, ahol a fából és más halott anyagokból készült tárgyak életre kelnek.

Talán ez a bábművészek legnagyobb felelőssége nyelvtől, állampolgárságtól és háttértől függetlenül: hogy felébresszük a világot vérrel és erőszakkal szennyező embertársaink millióinak szívében a gyermeket.

A bábművészet és mi, akik az eleinktől kapottakat kincsként őrizzük és becsüljük, felelősek vagyunk, hogy az emberben rejlő gonoszt és állatit megfékezzük, hogy emlékeztessünk a gyermekkor örömére és csodálatos álmaira…

A mai nap azoké, akik felébresztik a bennünk élő gyermeket, azoké, akik tiszta szívükből szerelmesek a bábművészetbe.

Boldog bábszínházi világnapot!

Behrooz Gharibpour

*Bródy Vera üzenete a Bábszínházi világnapra*

*A csoda, avagy nosztalgikus emléktöredékekkel tűzdelt levél a távolból*

A távolból üdvözlök mindenkit, akik összejöttek ezen a kivételes napon, amikor a bábok uralják azokat a településeket, ahol magyar nyelvű bábosok élnek és alkotnak. Üdvözlöm a paravánon és rivaldán innenieket és a túloldalon tevékenykedőket. Bábszínészeket, tervezőket, rendezőket, zenészeket, igazgatókat, az irodákban dolgozókat, és engedjék meg nekem, hogy megkülönböztetett szeretettel üdvözöljem azokat a munkatársakat, akikkel a nagyérdemű közönség soha nem találkozott: a bábkészítőket, díszletfestőket, bábtechnikusokat, szobrászokat, világosítókat, a díszleteket mozgató fekete ruhás árnyakat, a díszletek és a színészek erdejében ide-oda surranó, feszült figyelmű kellékeseket, azaz mindazokat, akik nélkül nem lenne előadás. És ha lenne is, a csoda nem lenne tökéletes.
Hogy miféle csodáról van szó? Természetesen a bábjáték csodájáról.

Gyermekkorom óra csodaváró voltam, hittem, és bevallom, ma is hiszek bennük. Először Szergej Obrazcov egy budapesti előadásán találkoztam vele. Már nem voltam gyerek. Életemben nem láttam még bábjátékot, még csak nem is hallottam róla. A darab felnőttekhez szólt. Óriási sikere volt. Amikor a függöny legördült, és a függöny elé kijött a játszó férfiak és nők kis csoportja, a karjukon az aprócska, üres tekintetű babákkal, úgy tűnt, mintha azok hasonlítottak volna az előbb látott színészekre, és valóban ők köszönték meg a tapsokat.
Ezek a fadarabok játszottak volna? De hiszen én élőlényeket láttam mozogni, beszélni, nevetni! Mi történhetett? Minden bizonnyal csoda. Ezt a pillanatot máig nem felejtettem el.
Akkor határoztam el, én ilyen színházban akarok dolgozni. És mintha a csoda nem hagyott volna el, hamarosan elkezdtem dolgozni az akkor alakuló Állami Bábszínházban. Ekkortól nap mint nap, a színház tervezőjeként kisebb-nagyobb csodákat éltem meg.
Láttam és csodáltam, hogyan tették magukévá a műhelyek dolgozói gondolataimat, papírra vetett elképzeléseimet, és hogyan váltak azok kézzelfoghatóvá ördögien ügyes kezeik által.
A színészek egymás után érkeztek, hogy lássák, hogyan alakulnak jövendő játszótársaik. Amikor Kiss István, a felejthetetlen, pótolhatatlan színész vette kezébe a félkész bábot, mindenki megbűvölten nézte, ahogyan a színész és a bábu tekintete kereszteződik. Akkor megértettük: egymásra találtak. És amikor a bábok bekerültek az utolsó próbára, a bábkészítő műhelyekből mindenki berohant a nézőtérre, hogy még egyszer ellenőrizzék munkájukat, és átéljék azt a varázslatos pillanatot, amikor a színész az átlelkesített bábot a kezébe veszi, őt a játék terében, a neki szóló fényben útjára indítja, és a halott anyag életre kel. Ez a bábszínház igazi nagy csodája.

A francia író-filozófustól, Denis Diderot-tól egyszer megkérdezték, mi az ember feladata az életben. Az, hogy boldog legyen – mondta, majd hozzátette: a legboldogabb ember az, aki a legtöbbet tudja adni embertársainak. Így hát ti, paravánon és rivaldán innen és túl, akik a legtöbbet adjátok embertársaitoknak, legyetek nagyon boldogok!

Bródy Vera