7óra7

Brechten túl, avagy katarzis félidőben
7óra7: (7/10)
Közösség: (8/10)

Brechten túl, avagy katarzis félidőben

2015. 03. 31. | TörökÁkos

Valahol ott kezdődik a jó színház, hogy gondol valamit a szövegről, gondol valamit az előadásról, gondol valamit azokról, akik nézik, és legfőképpen arról van elképzelése, hogy mindezeknek mi közük lehet egymáshoz. Egy Brecht-rendezésnél ráadásul ezek az alapvetések annyira evidensek, hogy mindez önmagában nem is elég a jóhoz. Bodó Viktor és a Koldusopera többi alkotójának a gondolatai kellően nyugtalanítóak ahhoz, hogy az intellektus értelmestül, érzelmestül és érzékestül fészkelődni kezdjen, ám ezt a pezsdítő nyugtalanságot az előadás helyenként elejti.

Koldusopera - Pető Kata és Réti Adrienn (lent)

A legelső ilyen izgalmas idea Balázs Juli díszlete, amiről azonnal látszik, hogy praktikusan alkalmatlan arra, hogy kiszolgálja az előadást. Az egyszerre gyárszerű és 4-es Metró hangulatú térről a maga bepucolt, festetlen falaival eldönthetetlen, hogy egy már bontás előtt álló, vagy egy még csak éppen hogy szerkezetkész épület belseje. Oldalt két lépcsősor vezet fel a galériára, ahol kisebb, szobaszerű terek nyílnak a nézők felé, és ez a távoli, vaskosan konkrét enteriőr hatalmas és üres helyként fogja karéjba a színpad kellős közepét. Az előadás alatt mindez változatlan – ami polgári lakásnak túl rácsos, bordélynak értelmezhetetlen, rendőrőrszobának egyáltalán nem olyan. És már benne is vagyunk a játékban, ami most éppen az, hogy maradéktalanul nem tudunk benne lenni. De mint később kiderül, korai még Brechtet kiáltani. Adva van egy tér, amelyben a polgári lak belseje, a bordély, a rendőrőrs és még annyi sok minden között nincsen számottevő differencia, miközben nem lehet tudni, hogy az egész félig kész és/vagy félig rom. Ami biztos, mindenképpen egy nehezen élhető közeg. Ezek a koordináták egy ismerős életérzést, egy otthonos helyzetet céloznak – és néhány súlyosabb nézőtéri csend mutatja, hogy nem is vétik el.

A koldultatással üzletelő Peacock jövője veszélybe kerül, amikor idős korának majdani támaszát, egyszülött lányát feleségül akarja venni a környék rettegett gengsztere, Bicska Maxi, akinek - a közös, harcos múlt miatt kéz kezet mos alapon - még a rendőrfőnök is kenyeres pajtása. A koldusok menedzsere minden követ megmozgat, és minden érvet latba vet, hogy bitófára juttassa a többrendbeli és ráadásul minimum bigámista vőlegényt.

Koldusopera - Hajduk Károly és Hegedűs D. Géza

Amellett, hogy a díszlettel és a térrel való érzéki játék a ráismerés élményét adja, és hézag nélkül illeszkedik az egész előadáshoz, egyben fel is adja a leckét a benne játszóknak. Hiába van ugyanis jelentése a ténylegesen üresen hagyott térnek, ha nem sikerül azt valahogyan mégis megtölteni, addig az előadásbeli űr a nézőtéren szimpla hiánnyá válhat. Hogy ez most általában nem történik meg, abban vitathatatlan szerepe van Duda Évának, aki a színpadi mozgásokat koreografálta. Bizonyos pontokon mozgalmas és ritmusos hátteret ad a történéseknek, hol egy kifutói koldus kollekcióval poentíroz, hol gördülékenyre komponált sürgés-forgással emeli ki a főalakok súlyosságát.

Ezek a súlyosságok egyébként amolyan Guy Ritchie-módra nagy garral felvezetetett, tetemes buborékok: Bicska Maxi rettegett gengsztersége, amint Mészáros Máté megjelenik a maga köpcös kivagyiságával, éppen úgy egy szimpla és üres pozíciónak bizonyul, mint ahogy Tigris Brown, a rendőrfőnök félelmetessége lelepleződik a Hajduk Károly által jelentéktelenre formált figurában. Hegedűs D. Géza Peacockja az egyetlen, aki a kisstílű, rezignált „üzletemberből” bármikor képes olyan erővé válni, akivel bizonyosan nem szívesen találkoznánk egy sötét sikátorban – de még kevésbé ellenfélként a közéletben.

Koldusopera

Sorra jelennek meg a hétköznapi kisstíl alakjai, akiknek az igazságait a színészek úgy érzékeltetik, hogy egyenként egyikük sem ad ki egy teljes egészet: közös játékaikban látszanak igazán. Börcsök Enikő aggódását jól palástoló, helyenként közönséges Peacocknéja és Pető Kata kitűnően eltalált, látensen borderline Pollyja jól példázza, hogy ezek a figurák anélkül is tudnak működni a színpadon, hogy minden pillanatban hús-vér érvényük lenne. Ez azonban elsősorban akkor történik meg, amikor az adott pillanatban színpadi kompozíció is támogatja a játékot.

Amíg műkoldusok lóbálnak színes és szellemes transzparenseket, addig minden rendben van, de mi lesz, ha egyszer az igazi nincstelenek is nekiindulnak? – kérdezi Peacockként Hegedűs D. március 14-én. Nem csak a rendőrfőnököt győzi meg ez az érv, de egy hosszú pillanatra a Vígszínházban is megáll a levegő, ahol pedig jól láthatóan egyetlen nincstelen sincsen.

Mivel Bodó Viktor rendezésében sem főhős, sem komolyan vett emelkedettség nincs, ahogy a zenével újra meg újra nekibuzduló érzelmi dunsztosodást is rendszeresen elharapja, az előadás ezeket a pillanatokat óhatatlanul bedarálja. Bodó Viktor ugyanis a legkevésbé sem Brecht módra rendezi meg a Koldusoperát: nem pusztán lejelzi, hogy amit látunk, azt ne vegyük készpénznek, és amit érzünk, azt kezeljük fenntartással. Túl azon az arányon, ami még kényelmesen szellemes, Bodó szinte folyamatosan az orrunk alá dörgöli, hogy ez itt egy színházi előadás zenekarral, rendezővel, berendezőkkel és Hajduk Károllyal.

Koldusopera - Pető Kata és Réti Adrienn

Ráadásul, a játék szintjén egy egyre rosszabbul működő színház, ahol a színész lábát majdnem letépi a színpadi mechanika, és biztonságtechnikai okokból poroltóval fújják arcba azt, aki égő cigarettájával a színről a takarásba igyekszik. Ami az egyik oldalon a darab roncsolása, és ezzel együtt a hatásosság csökkenése, a másikon egyre markánsabb jelentéssé épül ki: egy önmagát rosszul szabályozó, működésképtelenséghez közeli rendszer, amelybe a résztvevők helyenként cirkuszi ügyességgel és könnyedséggel illeszkednek bele. És ezzel ismét ismerős koordináták között vagyunk. Innentől kezdve lehet gondolni a jól teljesítő színházpolitikánkban megbicsaklott Szputnyikra, a kultúrpolitikánkban elmorzsolódó értékekre vagy akár Svájcra is – noha az utóbbinak valószínű, nem sok értelme van.

Az első felvonás végén gyilkosok és mindenkin áttörtetők, korruptak és korrumpálók, anyák, apák és lányaik állnak meg velünk szemben, és ránk éneklik, hogy mindannyian szeretnénk jó emberek lenni, de ez most nem az a helyzet, amikor ez lehetséges. Nem hiszek a katarzisban, talán nem is értem, de ez egy olyan, pontosan felépített, mégis egyszerű pillanat, amit érzésként és gondolkodnivalóként is magunkkal viszünk az előadásból. Ilyeneket azonban inkább az első felvonásban találunk, ahogy az előadás csúcsjelenete: Bicska Maxi és Polly semmiből celebrált és végül semmivé váló esküvője is a darab első felében sül el.

Koldusopera - Hajduk Károly és Mészáros Máté

A fináléban ismét velünk szemben állnak, és arról énekelnek, hogy a kisembert bezzeg senki nem menti meg a bitótól, ezért azt javasolják, hogy csak csínján üldözzük a vétket. Lehet, hogy kevésbé halljuk, lehet, hogy kevésbé értjük és vesszük magunkra, vagy ugyanaz a helyzet másodszor már nem ragad minket magával: az előadás itt leviszi a hangsúlyt. Aminek elvileg lehet komoly jelentése is - a vég bágyasztó kezdetétől az elfogyó hiten keresztül, ki tudja, meddig -, azonban az elvi gondolat nem elég a színházhoz. Főként befejezésül nem.

Bodó Viktor Koldusoperája folyamatosan mond és mutat, de főként kérdez, és ezt a színház minden egyes elemével külön-külön és együttesen is megteszi, azonban ennek a jól átgondolt együttállásnak a lendülete az előadás második felére elcsendesedik. Mentségére szóljon, hogy bőven van miből csendesednie – akár hiszünk a színházi katarzisban, akár nem.

(2015. március 14.)

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr648001273

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.