► Mind a négy darabot Szikszai Rémusz rendezte, és megfigyelhető, hogy mindegyiknek van egyfajta társadalmi vagy politikai vonatkozása. Ez véleményed szerint mennyire tudatos nála a darabválasztások során?

Én azt gondolom, hogy maximálisan. Szikszai Rémusz semmit nem csinál véletlenül, így az sem az, hogy mindegyik darab tartalmaz valamilyen fajta társadalombírálatot. Hogy mennyiben politikai, azt nem tudom, de az embert, a társadalmat mindegyik pellengérre állítja.

► Mit gondolsz, mindegyik színháznak kell legyen egyfajta politikai hovatartozása?

Nehéz megmondani, hogy mi a színház szerepe, feladata. Én 1970-ben születtem, így a rendszerváltás előtt, már kamasz koromban láttam színházi előadásokat. Pontosan emlékszem rá, hogy akkor a színház szelepként működött. Azóta, ebben a szabadságban, amikor mindent lehet, de közben egyre kevésbé lehet bármit is, mindenki keresi, hogy mi a feladata. Minthogy mi is ebben a társadalomban élünk, és mi is emberek vagyunk, az egyik jól körülhatárolható feladatunk az, hogy valamilyen módon reagáljunk. Mindenki a saját vérmérséklete szerint formál véleményt. Nekünk, színházi embereknek nincs más lehetőségünk, mint hogy a sajátunkat színészként, rendezőként, díszlet- vagy jelmeztervezőként mondjuk el egy-egy színdarabban. Márpedig a Vádli Társulatnak van véleménye.

► Szerinted, manapság melyik jobb helyzet: egy állandó társulathoz tartozni vagy függetlenként működni?

A Vígszínházban kezdtem, mint társulati tag, ami akkor nagyon jó volt, majd elkezdtem szabadúszóként működni, ami egy darabig szintén tetszett. Ez utóbbi az, ami engem szakmailag kielégít. Dunaújvárosban azért szeretek dolgozni, mivel hasonló szellemiséget érzek, mint ami itt, a Szkénében is van. Miközben szabadúszóként jövök-megyek, mégis van egy csapat, amihez tartozom. Egy kőszínházban általában minket választanak, itt viszont mi választjuk egymást. Nem titok, hogy ebből nem lehet megélni, így a Vádli mellett mindenki csinál más dolgokat is. Ám, ha ez önmagában elég lenne a megélhetéshez, akkor sokunk szívesen csinálná csak ezt.

► Az I. Erzsébet előadásában vannak bizonyos humoros kiszólások, amelyekkel kapcsolatban Szikszai Rémusz azt nyilatkozta, ezek oldják azt a feszültséget, ami abból ered, hogy a közönség gyakorlatilag saját magán nevet. A közönség veszi ezeket a poénokat?

Ezt nagyon nehéz előre tudni. Színészként a takarásban állunk, és onnan próbáljuk leszűrni, hogy az aznap esti közönség olyan lesz-e, aki jól reagál, vagy ülnek, mint a sült halak, vagy éppen gyűlölni fognak minket. Itt a Szkénében ritkán van olyan közönség, amelyik utál minket, de már az is előfordult.

► A Caligula helytartójában egy kritika szerint a rendezői koncepció arra próbált reagálni, hogy hagyjuk magunk mellett elfutni az életet. Valóban tényleg így élünk most?

A Caligula helytartója volt az első előadásunk, ami a hetvenes évek elején született a Ceauşescu-rezsim alatti Romániában. Sokáig nem is nyúlt hozzá senki, most viszont sokan elővették ezt a színdarabot, ami nyilván nem véletlen. Rémusz rendezéseiben azt látom, hogy a hatalom torzító hatásairól beszél az előadásaiban.

► Ezt azért is kérdeztem, mert a közhiedelemben az a kép él a színészről, hogy érzékenyebben reagál akár a hétköznapokra is. Ebből a nézőpontból érdekes, hogy valóban hagyjuk-e elmenni magunk mellett a hétköznapokat.

Szerintem pont ugyanannyira érezzük ezt, mint mindenki más, aki gondolkodni akar. Ha erre nem vagy hajlandó, akkor nyilvánvalóan ezeket nem veszed észre. Vagy ha észre is vennéd, direkt nem akarod látni, hogy miben élsz. Szerintem, általánosságban egy színész nem reagál érzékenyebben a környezetére, mint bárki, aki hajlandó odafigyelni arra, hogy mi történik körülötte. Pökhendinek tartanám magam, ha ezt másként gondolnám.

► A Rosencrantz és Guildenstern halott című előadásba beletettétek Shakespeare Hamlet-monológját, amely minden színész számára egy komoly vágy beteljesülése lehet. Nálatok miért került bele?

Nem az én vágyaim miatt. Az eredeti Stoppard darabban csak egy pici utalás van a Hamletre: hátulról látjuk a dráma szereplőit, ráadásul valamelyest ellenfényben. A darab a XX. század második felének Angliájában íródott, ahol minden színházba járó ember kívülről ismerte a Hamletet. Elég volt egy szóval utalni rá, és mindenki pontosan tudta, hogy a Hamlet hol tart. A mi prekoncepciónk az volt, hogy messze nem ennyire egyértelmű, hogy mindez itt és most is ugyanígy igaz lenne. Ezért hosszabb részletekkel segítettük meg a nézőket a darabon belüli tájékozódásban. Én személy szerint örülök ennek, mert akárhogyan is, de Hamlet nagymonológját elmondani mindenképpen nagy élmény egy színész életében. Ebben az esetben az nehezíti meg a dolgot, hogy úgy kell a Hamlet kulcsjeleneteit játszanom, hogy ezekre a takarásban kell felkészüljek, ott kell magamat megfelelő állapotba hoznom a színre lépésekhez. Színészileg ez igazi csemege, azonban nem egy könnyű feladat.

► Ráadásul mozogni is kell, bár egy szertornásznak ez nem lehet gond.

Rémusznak az volt az ötlete, hogy adva van egy horizontális világ, amibe vertikálisan jön egy ember. Ehhez párosultak a képességeim, amit még a szertornából hoztam. Szívesen csinálom.

► A Május! című, Szép Ernő két egyfelvonásosában szintén szerepelsz. Egyszerűbb két egyfelvonásos darabban játszani, mint mondjuk egy klasszikus Shakespeare-ben?

Senkit nem akarok megbántani, de a Május! az elmúlt éveimnek messze a legkedvesebb előadása lett. Az Igazgató úrban én vagyok a címszereplő. Ez a szerep egy olyan rendező mellett, akit régóta és igen jól ismerek, igazi jutalomjáték, ráadásul ebben az esetben az is nagyon fontos a számomra, hogy Lapis Erikával játszom ezt a darabot, akit az egyik kedvenc színésznőm. A Május!-t mindig úgy várom, mint a gyerek a játszóteret. Jó lehetőség volt számunkra, hogy felhozhattuk az előadást Dunaújvárosból, és ebben az évadban műsoron lehetett a Szkénében. Sajnos április 8-án utoljára lesz látható.

► Édesapád (Király Levente, a Nemzet Színésze) látta ezeket az előadásokat?

Apukám mindent lát, amire elhívom.

► Szokott tanácsokat adni?

Nem, soha nem tette. Édesapám fantasztikus ember, nagyon becsülöm őt, többek között azért is, mert soha nem fordult elő, hogy színészként hozzászólt volna ahhoz, amit csinálok. Az életemhez természetesen hozzászól, de a színpadon nyújtott teljesítményemhez csak akkor, ha én kérdezem róla. Egyszer vagy kétszer előfordult, hogy behívtam, hogy „Apu, nézz rá, és mondj valamit, mert nem tudom megoldani”. Akkor ő megnézte, és mondott néhány dolgot. Szerintem ő nagyon ért a színházhoz.

► Kik azok, akiknek a véleménye fontos a számodra?

Nekem azoknak a véleménye számít, akik igazán közel állnak hozzám: a családomé, köztük vicces módon a húgomé, aki egyébként pszichológus. Vele nagyon hasonló az ízlésvilágunk, mindig az az érzésem, hogy ő úgy nézi az előadásokat, mintha én nézném kívülről. Nyilván elfogult velem szemben, de ha valami nem tetszik, akkor azt határozottan a tudomásomra hozza.