► Éppen egy éve, hogy bemutattátok a Vaknyugatot, de akkor mindössze négy előadást tudtatok játszani belőle. Most viszont többször, több helyen is látható.

Igen, egy sikeres pályázatnak köszönhetően most újra tudjuk játszani, valószínűleg a jövő évadban is, és utazhatunk is vele. Szombathelyen, Bükön, április 20-án pedig Budapesten, a Magyar Színházban lesz látható, és talán Szegedre is visszük. Kiegészítettük egy nevelési foglalkozással, így az érdeklődő diákcsoportokat is várjuk rá.

► Miért éppen McDonagh és miért éppen a Vaknyugat?

A kriplit hat éve már megrendeztem Körmenden, a KASZT-nál (Körmendi Kastélyszínház Társulat). Akkor végigolvastam az egész McDonagh-életművet, így a Vaknyugatot is, de mivel ez színészileg még nehezebb feladat, ott pedig inkább társulati munkában gondolkodtam, akkor A kriplit választottam. Ezt az előadást látta Sztarenki Pál, az egerszegi színház művészeti vezetője, illetve olvasott róla Besenczi Árpád, talán ennek is köszönhetem a konkrét, Vaknyugatra szóló felkérést.

► A kriplin kívül milyen rendezői tapasztalatod volt még?

Itt, a színházban, hogy úgy mondjam, partizánakció keretében, a magunk örömére csináltunk egy előadást, Strindberg Hitelezőkjét, amiben Szegezdi Róbert, Tánczos Adrienn és Urházy Gábor László szerepeltek. Ezúton is köszönöm nekik a bizalmat. Ez még az előző vezetés idején volt, Bagó Bertalan és Tucsni András is jó véleménnyel voltak róla, így kaptam tőlük a lehetőséget, hogy megrendezzem a nagyszínpadon A Pál utcai fiúkat (Írásunk az előadásról itt olvasható - a szerk.)

► Sok hasonló vonást látok a két rendezés között. Például a látványvilágukban, az egyszerre konkrét, lepusztult és metaforikus, elemelt terekben.

Igen, ez így van. Mindkét díszletet Kiss Bori tervezte, vele együtt jártunk a színház stúdiójába, és azóta is nagyon jól tudunk együtt dolgozni. Nekem nagyon fontos a látvány, a képekben való gondolkodás. Közös tézisünk, hogy a díszletnek az egész világot kell tudnia jelenteni. Számomra valahogy úgy van ez, hogyha látok egy színpadot, ami azon nincs rajta, arról azt gondolom, hogy nem is létezik. Mindkét előadásnál élt bennem egy meghatározó kép: A Pál utcai fiúknál az volt az alapgondolatom, hogy van valami, amit meg kellene védeni, de tudjuk-e, hogy mi az? És ehhez jött a romtemplom metaforája. A Vaknyugatnál pedig a cirkuszi lakókocsi, ami valaha szép volt, boldogságot hordozott, járta a világot – most pedig egy helyben áll, lepusztult, megrekedt, és itt fog megrohadni. Ezt a megrekedtséget tartom a Vaknyugatnál a legfontosabbnak, a gyerekkorban, gyermeki állapotban való megrekedtséget.

► Ebben az előadásban – eltérően az Átriumban játszott Vaknyugat huszonéves testvérpárjától, vagy a Csíki Játékszín idős testvéreitől – középkorú színészek, Farkas Ignác és Kiss Ernő játszanak.

Szerintem éppen az ő életkorukban látszik ez a gyerekkori megrekedtség, ez a fura „Maugli-állapot” a legplasztikusabban. Két-, sőt, nemsokára háromgyermekes apaként nap mint nap tapasztalom, hogy egy kisgyerek mennyire önálló, ugyanakkor azt is, hogy mennyire fontos, hogy mire tanítjuk, mit mutatunk meg neki a világból. Én ezekre a McDonagh-féle óriásgyerekekre egy pillanatig sem tudtam haragudni.

► Amit még egyetlen Vaknyugat-feldolgozásban sem láttam: te a második felvonásban végig ott tartod a nézők szeme előtt a halott Walsh atyát, akit aztán Kicsilány egy hosszan kitartott Pieta-jelenetben mosdat, míg a testvérek a színpad túloldalán gyilkos szópárbajt vívnak.

McDonagh a történetmesélés szintjén viszonylag könnyen, azon túl azonban már nehezen adja magát, fel kell fejteni a rétegeit. Kicsilányt sem véletlenül hívják Marynek. Nekem ez egy modern passió, egy mai megváltástörténet.

► Amiben nem az váltódik meg, akiért az áldozatot hozták. De mi lesz velük, a testvérekkel?

Ezen nem gondolkodtam, mert engem addig érdekelt a történetük, ameddig látjuk. De azt hiszem, soha nem fogják megölni egymást. Berendezkedtek az örök küzdelemre, számukra nincs más életforma. Ahogy, úgy tűnik, a mi világunk számára sincs. Ezért énekli el Madák Zsuzsa mintegy kódaként a végén a Zombie-dalt.

► Van egy konkrét utalás az előadásban Zalaegerszegre, a 64.000 városlakóra Walsh atya monológjában. És Bellus Attila itt tényleg meg tudja szólítani a közönséget.

Igen, ez az egy momentum utal közvetlenül a városra, azért csak ennyi, mert egy általános világállapotot szerettem volna felrajzolni. Walsh atya monológjával sokat küszködtünk, nem szerettem volna, ha bravúrszám lesz belőle, ezért a levelet felosztottuk, a többi szereplő is mond belőle egy-egy részt. És egyáltalán nem azért, mert nem bíztam Attilában, hanem mert azt szeretném, hogy a szöveg hasson, a néző arra emlékezzen, hogy mi volt abban a levélben, és ne arra, hogyan mondták. (Az előadásról itt olvashatnak kritikát - a szerk.)

► Nagyon sok mindennel foglalkozol a színészeten kívül is. Valóságos rajongótáborotok van a zalai óvodások körében a Kakaó Zenekarral, amelyben még a dalszövegeket is te írod, drámatagozatos gimnazistákat tanítasz Nagykanizsán, és hamarosan már nagycsaládos apukának számítasz. Hogyan fér össze mindez, és hogy fér bele az életedbe ezeken kívül a rendezés?

Nekem a Kakaó Zenekar sem megélhetési zenélés, hanem igazi örömmunka, amihez a gyermekeim állandó inspirációt jelentenek. A koncertjeink is inkább előadások, nekem az is színház, annak pedig minden formája érdekel. A Hevesiben évek óta jó feladatokat kapok - ebben az évadban például a Semmiben és a Közellenségben -, tudok fejlődni. Az osztálytermi színházi előadások segítik a drámatagozatos tanítást és viszont, a rendezés pedig mindennek az összefoglalása. Vannak dolgok, amiket csak így tudok elmondani, és akkor érzem teljesnek a színházi létemet, ha abban a rendezés is benne van. Most is van néhány darab, amit hordozok magamban, remélem, lesz módom megszülni őket.