Hétfő (április 6.): Egy komcsi nyanya vagyok

Csoma Judit végtelenül szerethetően, izgalmasan teremti meg ezt az egyszerű, fiatalon kitörni vágyó, ám konzervatív és tartásos asszonyt úgy, hogy közben kinyitja ezt az otthonkába zárt világot, és úgy mesél – akár viccet, akár munkahelyi történetet, akár a férjéről, akár a politikáról –, hogy egy pillanatra sem veszti el sem a koncentrációt, sem a történet fonalát. Hangsúlyai pontosak, vele megyünk a történetben, még ha mondanánk is közben, hogy nincs igaza, nincs kétség afelől, hogy tudja ő ezt. De nem mondjuk, mert sajnáljuk, mert ő a velünk élő félmúlt tanúja, és jó lenne tanulni abból, hogy hová jutott. (Ugrai István)

A teljes írás itt olvasható.

Kedd (április 7.): Koldusopera

Valahol ott kezdődik a jó színház, hogy gondol valamit a szövegről, gondol valamit az előadásról, gondol valamit azokról, akik nézik, és legfőképpen arról van elképzelése, hogy mindezeknek mi közük lehet egymáshoz. (...) Bodó Viktor és a Koldusopera többi alkotójának a gondolatai kellően nyugtalanítóak ahhoz, hogy az intellektus értelmestül, érzelmestül és érzékestül fészkelődni kezdjen, még ha ezt a pezsdítő nyugtalanságot az előadás helyenként el is ejti. (Török Ákos)

A teljes kritika itt található.

Szerda (április 8.): Erdély-Tündérkert

Ari-Nagy Barbara átdolgozásának azonban nem csak az az érdeme, hogy önmagában is komplex történetté formálja a Tündérkertet, hanem az is, hogy ez a feldolgozás koherensen találja meg saját értelmezését és célját. Nem egy, az aranykorba vezető út elején álló, a sivárságból előrejutó, önmagát újjáépítő nemzet történetének a kezdete, hanem éles, tétre menő dráma a kicsinyes belső harcokról, az egyéni érdekek ütközésének pusztító hatásáról – a megosztottságról és a felelőtlenségről. (...) Ez az előadás egyszerre általános érvényű és kíméletlenül aktuális. Utóbbit ráadásul nem valamilyen erőltetett párhuzammal éri el, hanem természetesen, az első pillanattól az utolsóig az. A Tündérkertet jó időben, jó helyen mutatta be egy jó társulat – ráadásul több mint jól. (Dicsuk Dániel)

A teljes írás itt olvasható.

Csütörtök (április 9.): Közellenség

A Közellenséggel a nagyszínpad esetében is jótékonyan visszafelé billent az eddigi, vígságtól túlsúlyos mérleg, és egy, a közönséget bátran megszólító, formavilágát tekintve is izgalmas előadás született. (...) A kiérlelt rendezői koncepció következtében a színészi alakítások egyenként és összességükben is a helyükön vannak – ebben az évadban nagyszínpadon messze ebben az előadásban mutatja legjobb formáját a társulat. (Turbuly Lilla)

Az előadásról írt kritika teljes terjedelmében itt olvasható.

Péntek (április 10.): Illaberek

Az Illaberek elsősorban arra alkalmas, hogy fogyasztható, de érzékeny és pontos keresztmetszetét adja a kivándorlás problémájának. Noha egy-két helyen némileg túl van beszélve a közhelyesség, és mintha az előadás jobban beleragadna az otthonmaradás alternatíváját adó antiutópisztikus nagymagyarkodás – kétségtelenül szórakoztató – gúnyrajzába, mint az indokolt lenne, mert ami pár éve még akár erős és frappáns társadalom- és hatalomkritikának is mutatkozhatott volna, az most már klisévé szelídült, és az „új magyar valóság” negyedik évét taposva egyre kevésbé tűnik úgy, hogy ez lenne az az antiutópia, amit parodizálni kellene. De ez már nem tartozik szorosan az előadáshoz, inkább csak a témához. Mert van miről beszélni. (Zsedényi Balázs írta ezt két éve)

A teljes kritika itt olvasható.

Szombat (április 11.): Ez a hely

És a hangos kacajon túl itt érződik igazán, Kulka beszélni akar azokról a dolgokról, amik foglalkoztatják. Nem egyszerűen dalolászni. Nem véletlen küld dalt Kerényi Imrének, és a más dolgokat művelők elfogadásáról sem csak viccből énekel. De az este folyamán kezd egyértelművé válni: Kulka nem énekel. Mármint a szó legszorosabb értelmében nem énekesként áll a színpadon, nem a magas és mély hangok megrezegtetésében akar mutatványt végrehajtani. (Gera Márton)

A kritika teljes terjedelmében itt olvasható.

Vasárnap (április 12.): Csoda és Kósza

Először is az ízlés, ami eszembe jut a Csoda és Kószáról, az Örkény Színház gyerekeknek szóló előadásáról. Hogy Mácsai Pál kifogástalanul bánik ezzel az egésszel, hangütésében és vizualitásában és úgy általában. (...) A Csoda és Kósza tulajdonképpen annyi különböző előadás, ahány néző ül a nézőtéren. Hiszen minden egyes érdeklődő fantáziája másként eleveníti meg a színpadról hallható történetet. (...) És nem csak 12 éves korig ajánlott, hanem mindenkinek, aki szeret játszani és akinek van fantáziája. Vagy akár csak szeretné, hogy legyen. (Ugrai István)

A teljes írás itt olvasható.