►Az Én és a kisöcsém, bár sok helyen, így a színlapon is operettként van feltüntetve, nem igazán hordozza magán a műfaj jellegzetességeit…

Én inkább zenés játéknak tartom, és ez különösen igaz a mi változatunkra. Réthly Attila rendező nagy hangsúlyt fektetett a darab „színházi” részére. Az ilyen jellegű operetteket és zenés játékokat sokszor kezelik nagyvonalúan, hogy „nem értjük, mi miért történik, de mindegy, nem ez a lényeg…” – nos, ez most egyáltalán nincs így. Úgy gondolom, nem maradtak megfejtetlen viszonyok és elvarratlan szálak. A mi előadásunk nem elsősorban arról szól, hogy ki milyen szépen és profin énekel (bár úgy érzem, hogy a kritériumoknak mindannyian megfelelünk), hanem karakterek és sorsok ábrázolásán keresztül szeretnénk elmesélni egy bizarrba hajló történetet.

►Az Én és a kisöcsémet és társait gyakran szokás „könnyű műfajnak” titulálni. Mit gondolsz erről?

Ez egy alapvetően félreértett kifejezés. A „könnyű műfajt” nem csinálni könnyű, hanem befogadni és élvezni. Nekünk, akik dolgozunk benne, sokszor sokkal összetettebb és nehezebb, mint sok úgynevezett „művészi előadás”. Ami fontos, hogy a könnyedsége ne menjen a mondanivaló kárára. Mert az – számomra legalábbis mindenképp – egy ilyen előadásnál is fontos.

►Szerinted miért aktuális most ez az előadás?

A próbafolyamat során azzal szembesültünk, hogy a cselekmény során többször nem lehet eldönteni valakiről, hogy fiú-e vagy lány, és ebből jön a következő kérdés: fontos ez egyáltalán? Hiszen amíg nem akarok gyermeket szülni valakinek, addig igazából mindegy, hogy mi a neme az illetőnek… Ha pedig egy egyébként heteroszexuális férfi kezd el vonzódni valakihez, és csak azért nem vállalja ezt fel, mert éppen nadrág van rajta, de amint megjelenik szoknyában, és összeilleszthető lesz az értékrendjével, rögtön megváltozik ez a helyzet? Amikor fiúként vagyok a színpadon, az Andersent játszó Dolhai Attila nagyon közel érez engem magához, de ezt nem hangoztatja túlságosan, hiszen én „fiú” vagyok. Az egyik jelenetben pedig, amikor „nőként” jelenek meg, semmi nem változik rajtam, csak egy estélyi ruha és némi rúzs kerül rám - azonnal szerelmet vall és ágyba akar vinni. Az Én és a kisöcsém nem más, mint egy fura játék arról, hogy mi, mai emberek, mit is szeretünk meg a másikban, mi az, ami igazán fontos belőle, és ebből mit tudunk-merünk felvállalni magunk és a világ felé.

►Jelent számodra nehézséget hitelesen fiút játszani?

Annyiból szerencsém van, hogy pályám kezdetén több fiúszerepet is eljátszhattam, így van már némi tapasztalatom e téren… A próbafolyamat elején aztán rájöttünk, hogy nem az lesz számomra a megoldás, hogy én eljátszom „Kelemen Katót, aki Vadász Fricit alakítja”, hanem egyszerűen csak játsszam Vadász Frigyest, hisz én akkor is csak egy lány leszek, aki fiúnak öltözött. Mivel hiszek a saját nőségemben, így a végeredmény ugyanaz: egy nő nadrágban – de talán úgy igazibb a dolog, ha én magam közben valóban egy fiút próbálok megszemélyesíteni.

►A darab sajtótájékoztatóján elmondtad, hogy a három évvel ezelőtti „szakítást” követően meglepett, hogy felhívott az Én és a kisöcsémmel kapcsolatban. Ugyanakkor a Tévedések vígjátéka kapcsán nem sokkal később jött egy másik hívás is…

Ez a telefon talán még jobban meglepett, mint az első – de ez akkor is így lett volna, ha bárki más hív fel ezzel kapcsolatban. De mindez így együtt, hogy KERO rendez prózát a Dóm téren, és arra hív el engem…

►Mi tagadás, kicsit nekem is furcsának tűnik, hogy ti ketten prózai darab kapcsán dolgoztok együtt…

A legutóbbi prózai rendezése, a tizenhat évvel ezelőtt bemutatott Az ifjúság édes madara, nagyon sikeres előadás volt. Az operettszínházi Rómeó és Júlia próbafolyamata alatt pedig, amit ő rendezett, én pedig Júliát játszottam, pontosan kiderült számomra, hogy mit gondol Shakespeare-ről. Mert bár mi nem a prózai előadás szövegeit mondtuk a dalok közt, mégis az eredeti művet elemeztük, és azt próbáltuk zenével átadni a nagyérdeműnek. Ráadásul a szegedi Dóm tér híresen az ő asztala, kiváló érzékkel bánik a nagy térrel és a hatáselemekkel, és azt is érteni vélem, hogy miért választotta ki pont ezeket a színészeket erre az előadásra: szeret szélsőséges karaktereket és erős egyéniségeket együtt látni a színpadon.

►Tényleg izgalmasnak ígérkező szereposztás jött össze erre az előadásra. Idegen számodra ez a közeg?

A két Nemzet Színészével, Molnár Piroskával és Haumann Péterrel már volt szerencsém egy színpadon játszani, a fiatalabb művészekkel azonban még nem dolgoztam együtt. Viszont sokszor láttam őket együtt játszani, nagyon tisztelem mindnyájukat, így várom már a közös munkát.

►Számodra azért minden bizonnyal idegennek számít ez a terep.

Tény, hogy kevesebb teljesen prózai előadásban játszottam eddigi pályámon, de az utóbbi években több olyan zenés darabban kaptam főszerepet, amelyekben nagyon sok és hangsúlyos prózai rész van a dalok mellett. Ilyen volt két éve Miskolcon a Chicago és ilyen most az Én és a kisöcsém is. Ráadásul nem csak ebben nőttem fel, hiszen az édesanyám annak idején a Nemzeti Színházban rengeteg Shakespeare-darabban játszott, de évekkel ezelőtt Szolnokon a Schwajda György rendezte Vízkeresztben már magam is eljátszhattam Olivia grófnő szerepét.

►Maga a Tévedések vígjátéka miért lehet érdekes most?

Shakespeare-rel kapcsolatban az a különleges, hogy nem csak a gyakran idézett sorai a csodálatosak, hanem az alaptörténetei is lebilincselőek. Olyan „sztorikat” talált ki, hogy ha ma élne, biztos, hogy filmforgatókönyveket is írna. Ez a Tévedések vígjátékában sincs másként: a karakterek közötti háló annyira szövevényes, hogy ha olvasnánk, akkor többször is neki kellene futni, hogy megértsük ezt a viszonyrendszert – ugyanakkor mindez színpadon bemutatva, egy jó előadás során sokkal egyértelműbbé válik.
Skizofrén világot élünk, ahol rengeteg ember találkozik az élménnyel, hogy állítólag ő mondott, vagy csinált valamit, pedig ez szerinte nem így történt. Ebben a mesében ez a rémisztő szituáció a legtöbb esetben boldog feloldásba torkollik, hiszen hőseink a végén rájönnek, hogy elveszettnek vélt ikertestvérük az, aki az adott mondatokat mondta, és az adott szituációkat megélte. Azért érdemes elgondolkodni azon, vajon vannak-e ilyen elfeledett ikrek, vagy tényleg olyan bábeli világba keveredtünk, ahol az ember már a saját kimondott mondataiban sem lehet biztos. Vagy ha a történetek másik oldalán álló szereplőket nézzük, el lehet-e hinni valakinek, akit szeretünk, hogy bár a saját fülünkkel hallottuk, amit mondott, az nem ő volt, és nem mondta. És ha igen, akkor hogyan tovább?