„Ha megérnénk, hogy nemzeti színházunk legyen, akkor nemzet is lennénk” – hangzott el Schiller 1784-es, A színház mint morális intézmény című előadásában, s idéztetett fel a budapesti Goethe Intézetben rendezett, Nemzeti színházak a mai Európában című pódiumbeszélgetésen, melynek részvevői voltak Joachim Lux, a Thalia Theater Hamburg, Karin Bergmann, a Burgtheater Wien és Vidnyánszky Attila, a Nemzeti Színház igazgatója, továbbá Imre Zoltán színháztörténész és Matthias Langhoff rendező. A rendezvény a Madách Nemzetközi Színházi Találkozóhoz kapcsolódott, amelyen a hamburgi és a bécsi teátrum is képviselteti magát egy-egy előadással; a beszélgetést a két említett színház igazgatói kezdeményezték.
A németeknek már nincs szükségük nemzeti színházra, és bár Németországban több teátrum is ezen a néven fut, ez ma már inkább csak történelmi relikviaként értelmezhető – kezdte felvezetőjét Jutta Gehrig, a Goethe Intézet igazgatója. Ezt megerősítette az első német nemzeti színház, a hamburgi direktora, aki elmondta, Lessing és Schiller idején a nemzet még csak vízió volt, amit meg kellett teremteni, ehhez volt szükség nemzeti színházra; de amint valósággá vált a nemzet, szükségtelenné vált a nemzeti színház is. Ráadásul a nemzetiszocializmus le is járatta a nemzeti eszmét, s ezután a németek mások sem akartak lenni, mint nemzetköziek és kozmopoliták. Ma az európai és nem a nemzeti identitásért kell dolgoznunk – tette hozzá. A bécsi Burgtheater igazgatónője hasonló szellemben fogalmazott, szerinte az ő színházában nemzetközi színházi munka folyik, ezért nincs igazán nemzeti színházi identitása. Ma az európai színházi élet vezető gondolata, hogy a színház a „művészek köztársasága” legyen - mondta.
Vidnyánszky Attila első megszólalása elején rögtön jelezte, hogy ő kissé más véleményen van. Szerinte minden nemzetnek, régiónak más a helyzete, ezért nem beszélhetünk közös receptről. A „nemzeti színház” fogalma szerinte Magyarországon sokkal többet jelentett és jelent ma is: a magyaroknak szerinte fontos, hogy legyen nemzeti színházuk (ezt az állítását nem támasztotta alá, csak a régi Nemzeti Színház ötven évvel ezelőtti felrobbantására hivatkozott). Ugyanakkor a nemzeti színházak léte nem mond ellent az európai gondolatnak, és ő maga szenvedélyes híve is ennek. A kérdés az, hogy a nemzetek Európáját akarjuk-e létrehozni, vagy nemzetek nélküli Európát. Ő az előbbi mellett teszi le a voksát.
Matthias Langhoff rendező személyes élettörténetével kezdte hozzászólását. Apja német volt, anyja olasz zsidó, ő meg félig német, félig francia, vagy tán egészen az, de leginkább hazátlan, hiszen a nácik elöli menekülés során született, és hosszú élete során már nagyon sok országban élt. A nemzet fogalma szerinte is szorosan összekötődött a nemzetiszocializmussal, és ő egyébként sem tud mit kezdeni a nemzeti színház mint olyan eszméjével. Szerinte Európának a kultúrák Európájának kell lennie, a kultúrák cseréjét kell folytatnia.
Imre Zoltán színháztörténész, aki könyvet is írt a magyar nemzeti színházi gondolat történetéről, felsorolással indított: elmondta, hogy a különböző országokban mely színházak futnak „nemzeti színház” név vagy címke alatt (az Egyesült Államokban például egy alternatív társulat), végül megérkezett fő példájához, a 2006-ban alapított Skót Nemzeti Színházhoz, amely alulról jövő kezdeményezésként jött létre, és amely produkciós házként szerte Skóciából hív meg előadásokat, ezek sokszínűségéből rakván össze azt, amit „nemzeti színháznak” nevez. Imre szerint nálunk is egy ilyen nemzeti színházra lenne szükség, annál is inkább, mert ma már nem létezik olyan, hogy homogén nemzet, ha létezett egyáltalán, és egy nemzeti színháznak a nemzet eme heterogenitását kell bemutatnia.
Joachim Lux egyetértett ezzel, szerinte nincs például homogén német nemzet, hanem vannak németek, törökök, lengyelek stb. Hamburgban például a multikulturalitás különösen is jellemző, ő pedig - mint a hamburgi színház igazgatója - ezt a sokszínűséget kívánja megmutatni. Szerinte a világra nyitottnak kell lennünk, ezért is utazott el Budapestre és ült egy asztalhoz Vidnyánszkyval, habár sokan le akarták erről beszélni. A dialógus fontosságát Karin Bergmann is hangsúlyozta, mondván, nagyon örült a MITEM-re való meghívásnak, és annak, hogy beszélgethet Vidnyánszkyval.
Vidnyánszky egyetértett a nyitottság fontosságával, szerinte a Nemzeti Színház soha nem is volt ennyire nyitott, mint az ő igazgatósága idején: előadásokat hív, rendszeresen utazik belföldre, határon túlra és külföldre. A nemzetköziséggel mint olyannal azonban neki van egy súlyos problémája: ő mint a néhai Szovjetunió egykori állampolgára megtapasztalta azt, hogy milyen az, mikor a nemzetköziséget felülről akarják rákényszeríteni a nemzetekre. Az ő hitvallása az, hogy úgy legyünk korszerűek, hogy közben végtelenül nemzetiek vagyunk, és úgy legyünk nemzetiek, hogy közben végtelenül nemzetköziek vagyunk, ahogy Bartók vagy Kodály. A nemzeti színháznak az egységes nemzeti közösséget kell szolgálnia, továbbá a kereskedelmi televíziók „agykilúgozó” tevékenységét is ellensúlyoznia kell (hogy erre miért pont egy nemzeti színház lenne alkalmas, arra nem tért ki).
Na de van-e egységes nemzeti közösség? Langhoff úgy látja, Magyarországon nincs, mert olyan mélyek a politikai törésvonalak, úgy a társadalomban, mint a művészek között, hogy a nemzeti egység puszta szó, épp ezért nemzeti színház sem lehetséges nálunk. Imre Zoltán egyetértett Langhoff diagnózisával: a magyar társadalom szerinte is végletesen szétszakadt, és hogy ezt a szétszakítottságot hogyan lehet reprezentálni, fogalma sincs.
Eddig a vita nagyjából békés mederben csordogált, mígnem Joachim Lux beidézte az MMA-elnök, Fekete György nyilatkozatát, mely szerint az Akadémia tagja csak az lehet, akiben megvan a nemzeti érzés. Ez Lux szerint egy mélyen demokráciaellenes nyilatkozat. Langhoff nem is igen értette, miről van szó, ő ezt csak úgy tudja értelmezni – mondta –, hogy cenzúra van Magyarországon. Hozzátette, borzasztó lenne, ha Merkel kancellár meg akarná mondani, hogy mi a német kultúra és mi nem. Az MMA-tag Vidnyánszky kínosan kerülte, hogy reagáljon Fekete György szavaira, ehelyett azt sorolta, hogy mennyit tett az árkok betemetéséért és mennyi gesztust gyakorolt a másik oldal irányába egy állami pénzelosztó központ egykori vezetőjeként. Imre Zoltán erre úgy reagált, hogy ő ezek szerint egy másik országban él, mert ő semmilyen gesztust nem lát, ellenkezőleg: ő azt tapasztalja, hogy a jobboldal folyamatosan ki akarja zárni a nemzetből azokat, akik nem sorolnak be mögé, aminek legékesebb példája éppen a „nemzeti oldal” kifejezés.
Vidnyánszky szerint azonban nem ő, hanem az európai nyilvánosság a kirekesztő: őt lehomofóbozták, lefasisztázták, és mikor különböző európai lapoknak küldött leveleket, hogy kifejthesse a maga igazát, egy német újságot leszámítva válaszra sem méltatták. Szerinte a balliberális kormányok le akarták építeni a jól működő társulati rendszert és a vidéki színjátszást a 2008-as előadó-művészeti törvénnyel, s ők ezt korrigálták az új törvénnyel. Imre Zoltán viszont arra hívta fel a figyelmet, hogy épp az új törvénynek köszönhetően a független társulatok finanszírozása jelentősen megcsappant a jobboldali kormány idején, és ami ennél is nagyobb baj, kiszámíthatatlanná vált, hogy mikor kapják meg a pénzüket, és megkapják-e egyáltalán. Vidnyánszky szerint viszont a függetlenek soha nem kaptak ennyi pénzt, amennyit ma, a Szputnyik pedig 2008-ban kevesebből jól elvolt, mint amennyiből most megszűnt (hogy miért kellett megszűnnie, ha tényleg ilyen jól álltak pénzzel, arról már nem szólt).
Ekkorra már meglehetősen feszültté vált a vita, Vidnyánszky Attila hol kiborult, hol rezignáltan elmondta, hogy nem vita van, hanem csak a gyűlölet generálódik folyamatosan, és már mindenki előre tudja, mit fog mondani a másik. Szerinte le kell ülni számsorokkal a kézben, hogy végre konkrétumokról folyjon a diszkusszió, de erre senki nem hajlandó. A POSzT-bojkott ügyéről azt mondta, ő nem is érti, mi a probléma: a két színházi társaság együtt dönt a zsűri személyéről; tavaly Csáki Juditot közösen elfogadták, de nem jött, most pedig bár jött volna, de a harminc fölvetett jelölt közül ő már nem fért be a hétbe. Ekkorra már véglegesen eltávolodtunk a pódiumbeszélgetés címében felvetett témától.
Azt sejthettük, hogy a liberális multikulturalizmus és a konzervatív nacionalizmus közötti vita éppen nem a „nemzeti színház” fogalma fölött fog nyugvópontra jutni, de ettől még izgalmas lehetett volna a különböző álláspontok ütköztetése, ha nem éppen ebből kaptunk volna a legkevesebbet (arról nem beszélve, hogy a két fél küzdelme számszerűen egyenlőtlen volt, Vidnyánszky egyedül képviselte a nemzeti színházi eszmét). Nem alakult ki érdemi vita, mindenki a saját krédóját mondta föl, így dialógus helyett egymás mellett elbeszélő monológokat kaptunk, különösen, mikor a magyar kultúrpolitikára került a hangsúly. A német ajkú vendégek nem voltak teljesen tisztában a honi állapotokkal, így nem tudtak érdemben reagálni Vidnyánszky mondandójára. Vidnyánszky viszont a vendégek felvetéseire nem válaszolt, mintha Fekete György nyilatkozata csak egy magánember véleménye lenne, és nem lenne semmi köze a magyar kultúrpolitika általános irányához, és mintha ő maga is csak egy egyszerű színházigazgató lenne, aki semmilyen viszonyban nincs a kormányzattal. Így a pódiumbeszélgetés végül egymás meg nem értésének és meg nem érthetőségének egy újabb demonstrációja lett.
(Nemzeti színházak a mai Európában – pódiumbeszélgetés a Goethe Intézetben, 2015. április 13.)
