► Kezdjük az elején: hogy kerültél erre a pályára?

Mindig színész akartam lenni. Sokáig gyönyörű mesevilág vett körül, amit én találtam ki nap mint nap, és játszhattam is benne. Órákig énekeltem a fürdőben, lehettem kis Jézus és megfeszített Krisztus is a templomban. Ildike tanár néni verseket adott, amiket mindig hamarabb megtanultam, mint a matematika leckét. A művelődési házban tízévesen Háry Jánost, Lajcsi királyt és Simon Pétert játszottam. Kreatív és inspiráló gyermekkorom volt. Édesapám elvesztése után sokkal erősebben hittem abban, hogy színész akarok lenni, mert ő mindig nagyon büszke volt rám és arra, amit csinálok, később jobban akartam egy halott embernek bizonyítani, mint az élőknek. (mosolyog) Felvettek Szentesre, a Horváth Mihály Gimnázium drámatagozatára. Kollégium, elszakadás, a zavarodott világommal való szembenézés. Itt egy időre elfordultam a színháztól. Készítettem egy filmet, amiben mindent megfogalmaztam, ami akkor zavart. Úgy sikerült kifejeznem magam, ahogy színházban előtte soha. Két évig filmezéssel foglalkoztam. Az osztályfőnököm, Dózsa Erzsébet végig mellettem volt, figyelt rám, és tanácsokat adott. Lassan visszakaptam a hitemet a színházcsináláshoz.

Az érettségi után felkerültem Pestre: előbb a Keleti István Művészeti Iskolába, ami lényegében az előszobája volt az Új Színház Stúdiójának, ahol a következő két évet töltöttem. Nagy váltás volt, elkezdtem végre aktívan a színházi világban működni, és nézni, hogy mások hogyan csinálják a szakmát. Közben háromszor felvételiztem sikertelenül az egyetemre, ahova szépen lassan felvettek minden olyan embert, aki közel állt hozzám. Nem akartam az országban maradni, így kerültem végül Marosvásárhelyre, bábszínész szakra.

► De nem maradtál ott…

Sokat dolgoztam, tanultam de nem voltam boldog és nyugodt, kevés volt nekem, és nem tudtam elképzelni az életemet így, ebben a formában. A második évet Budapesten folytattam Meczner János és Csizmadia Tibor bábszínész osztályában, vendégdiákként. Ne kérdezd, hogy sikerült elintézni, magyar állampolgárként ez elvileg teljesen lehetetlen. Szerencse és bizalom. Mély víz volt, temérdek mennyiségű feladat és kihívás szakadt a nyakamba, amit imádtam. Eljött a tavasz, és elhatároztam, hogy beadom Martonékhoz a jelentkezést, kockáztattam és nyertem. Közben kirúgtak Marosvásárhelyről, és tudtam, hogy a bábosoknál sem maradhatok. Túl gyorsan történt minden, nem volt időm görcsölni. Kis mozgásóra a harmadik rostán, majd futás egy emelettel feljebb énekvizsgázni a báb osztályban, azután vissza jeleneteket csinálni, és így párhuzamosan reggelig próbálni a két csapatban egy héten keresztül. Hétvégén kimondták a nevem, felvettek színész szakra.

► Mit szóltak mindehhez a szüleid?

Hát… (nevet) Támogattak a végsőkig, bár sokszor felmerült persze, hogy jobb lennék tanárnak, mint színésznek. Na, de visszatérve: amikor bekerültem, az első egy évben sokat küzdöttem. Idősebb is voltam kicsit a többieknél és manírosabb is. Problémás növendék. Azt hitték, hogy nem érzem jól magam, és innen is tovább állok. Nem így történt, megnyugodtam, és tudatában a képességeimnek, elkezdtem teljes erőbedobással, kreatívan dolgozni, amihez találtam pár embert, aki tudott hasonló tempóval csatlakozni.

► Az utóbbi években az aktuálpolitika gyakran titeket és az egyetemet is érintette. Mennyire hatott ez rátok?

Nem szeretem ezt a kérdést. Voltunk az osztályban páran, akik úgy éreztük, hogy azzal tehetünk a legtöbbet, ha dolgozunk. Mások máshogy döntöttek, semmi baj, nekünk sikeresebb volt a másnapi mesterség óra, mint nekik . Amikor korábban zárták be az egyetemet, akkor egy eldugott sarokban maradtunk próbálni. Amikor elzavartak minket, átmentünk egy másikba. Kis állatkák az akváriumban, akik maguknak keresték a zárt tereket.

► Ha már a többieknél tartunk: te hogyan élted meg azt a „nagy négyest”, amit Mészáros Blanka is említett?

Nagyon boldogan gondolok vissza arra az időszakra: Blankára, Emőkére, Attilára. Mind magánéletileg, mind szakmailag erősen kötődtünk egymáshoz. A másodikos Vízkereszt vizsgánkra, amit látott Eszenyi Enikő, és kitalálták Marton tanár úrral, hogy pár év múlva csináljuk meg a Pesti Színházban a darabot. Harmadikban lényegében négyen megcsináltuk az egész Vadkacsát. Szépen, finoman elkezdtünk színházi nyelven gondolkozni, kellékezni, világítani, felöltöztetni egy karaktert. Fontosak voltunk egymásnak, Marton tanár úrnak és Hegedűs D. Gézának, és nekünk is az, hogy szeretnek minket és vigyáznak ránk. Mesterekké váltak, amire nagy szükség van ebben a szakmában

► Milyen volt a Pesti Színházban létrehozni a Vízkeresztet?

Hála és büszkeség, hogy az ötleteinket használva csinálhattunk meg egy egész darabot, szerepeket vihettünk végig, amire a nézők majd kíváncsiak is lesznek. Értékes adomány és lehetőség volt a Vígszínháztól, hogy hitt bennünk. Az egyetemen számtalanszor piszkoltuk össze a falakat, törtünk be ajtókat vagy áztattuk el az alattunk lévőket munka közben, a színházban jobban oda kellett figyelni bizonyos dolgokra.

► Mi lett vagy mi van most a négyessel?

Remélem, boldogok! Mindenki más utat választott. Mehetett volna az egész osztály egy helyre az utolsó évben, kaptunk ilyen ajánlatot a Nemzetiből és a Vígből is. Párunknak volt lehetősége választani színházak között, hogy hol tanuljunk még. Mást választottunk. Én a Vígszínházat.

► Utólag visszanézve jó döntés volt?

Igen. Az első bemutatóban, a Ha majd egyszer mindenki visszajönben Enikőtől sok lehetőséget kaptam megmutatni magam. Többek között az Emlékszel még?- et énekelhettem ezer ember előtt. Egy álom kipipálva. Dolgozhattam Dočekallal és Alföldivel is, és most Martonnal az Össztáncban

► Ha már Víg: milyen volt Alföldivel dolgozni a Julius Caesaron?

Robi pontosan tudta, mit akar, mindig volt egy kottája az adott jelenetről, akár leírva, akár a fejében, nem engedte el a színészei kezét. Az volt a fantasztikus, hogy tulajdonképpen már a rendelkező próbán megcsinálta az előadást úgy, ahogyan ma játsszuk azt. És láthattam dolgozni egy fantasztikus színészgárdát: Hegedűs D. Gézát, László Zsoltot, Hevér Gábort, Stohl Andrást, akik sokkal nagyobb alázattal és energiával dolgoznak, mint sok fiatal színész, akit ismerek. Generációs szakadék. (nevet)

► És a többi rendező, akiknek a keze alatt dolgoztál? Például Horváth Csaba, Zsótér Sándor?

Az egyikkel kézen fogva, a másikkal tényleg kéz alatt. Horváth Csabától kaptuk meg az első komolyabb szerepet az egyetemen, a Vérnászban Nem misztifikálnám túl a fizikai színházat. Csaba tökéletesen azt aknázta ki, aminek birtokában voltunk, nem kényszerített ránk olyat, ami nem áll jól. Fiatal legényt játszhattam, akinek szembesülnie kell azzal, hogy nem olyan, mint a halott apja és a testvére, de szerelmes lesz, szakadni akar, és tiszta szívvel, hősként halhat meg legvégül, pont mint én. Szerettem csinálni.
Zsótérról és a Hamletről meg meséljenek a többiek.

► És milyen volt, amikor az osztálytársad (ifj. Vidnyánszky Attila) rendezett?

(nevet) A Diótörőnél is és a Három nővér gyakorlatoknál is kívülről segítette az osztály munkáját. Rákapott. Csinált nekünk Karnyóné musicalt és most az Athéni Timont.

► Te nem akarsz mást kipróbálni a színészeten kívül? Mi lett például a filmezéssel, amit korábban említettél?

Amikor jeleneteket csináltunk, gyakran gondolkodtam „filmesen”, kivágásokban és képekben. Színészileg meg talán nem vagyok filmes alkat, nem is nagyon hívnak (nevet). Kamera előtt sok esetben csak egyszer kell jónak lenni, a színpadon mindig. Egyébként meg miért akarnék más lenni, mint színész, jól érzem magam? Ha tíz év múlva boldogtalan leszek és középszerűnek látsz, figyelmeztess, kérlek, és örömmel megyek öltöztetőnek, vagy rendezőasszisztensnek.

► Végezetül: jövőbeli tervek?

Három hete szerződtem a Vígszínházhoz. Jövőre sok remek feladat vár rám. Mesterközpontú ember vagyok, és szerencsére vannak, akik figyelnek rám vagy innen, vagy „amonnan”! Még! Minden úgy történik, ahogy kell. Eddig nem csalódott az ötéves énem abban a férfiban, aki most vagyok.