Hétfő (április 20.) Liliomfi

Oda lehetne böffenteni nagyvonalúan, hogy az unortodox kor unortodox színpadi megoldásai ezek (miért is csak a gazdaságban rajongunk az unortodoxiáért?), csak hát a Mohácsi-rendezés nem ötletszerű és összefüggéstelen kétségbeesett megoldáskeresés marketingeszköze, hanem valódi színház, amelyben felelőtlen emberek keresik az inkább rövid, mint hosszú távú megoldásokat életük felmerült problémáira, és általában a lehető legrosszabb megoldást választják. Ráadásul Mohácsiék sűrítik a karakterek közötti kapcsolatokat, például Schwarz úr és Szilvai professzor, illetve Szilvai professzor és Kányai fogadós is kapott némi előzménytörténetet (és így következményt is). (Ugrai István)

A teljes, 8 pontos kritika itt.

Kedd (április 21.) A kutya különös esete az éjszakában

A nagyon bravúrosan megoldott, hat egyenlő cikkelyre osztott, ki-benyíló, előre-hátramozgó díszlet (Takács Lilla), amely metronóm pontosságával sejtelmes holdfénybe borul, miközben ezalatt néha előre-hátra mozog (szcenikus: Barkovics Zoltán), már-már impresszíven érzékelteti ennek az egész kutyagyilkosságnak a különös légkörét. Nagystílűen mondva: az emberi lélek kivetülései lesznek így, mint folyton mozgásban lévő lélekbugyrok, amelyeket megérteni legnagyobb eséllyel feltehetőleg csak ezzel az objektívre vett, filmes technikával lehet. Szerencsés, szuggesztív választás, amely itt nem megterhel, hanem atmoszférát teremt. Szükséges is efféle hangszereléssel atmoszférát teremteni. Mert maga az alapsztori az, ami ki is követeli magának ezt a miliőt. (Csatádi Gábor)

A 8 pontos kritika itt olvasható.

Szerda (április 22.) Klamm háborúja

„Minden tanár gyilkos!” Egy tanár szájából különös jelentéstartalmat és hitelességet kapnak ezek a szavak. Scherer Péter, alias Klamm tanár úr egy némaságba burkolózó osztály ellen száll harcba, akik egyik osztálytársuk haláláért az irodalomtanár kettesét teszik felelőssé. A humoros fordulatokban és poénokban gazdag előadás, egy megrázó rapszódia a tanári létezés mibenlétéről, és nem utolsó sorban a munka és az elhivatottság közötti dimenzionális különbségről.

A 10 pontos nézőpont itt található.

Csütörtök (április 23.) Boni és Klájd kereket old

A Svédországban élő magyar rendező, Benedek Judit vendégmunkája a Kolibriben mintapéldája annak, hogy hogyan kell egy gyerekelőadással fiatalokhoz és felnőttekhez egyaránt szólni. Gyerekkori fantázián, kíváncsiságon, ciki, de különlegesen új helyzeteken keresztül mutatja be, hogy gyerekként mennyire nehéz kezelni társas kapcsolatainkat, és hogy felnőttként mennyire bután és elhamarkodottan bánunk az ezirányú gyermeki törekvésekkel. Az egymás megismerése, a barátság kialakulása körül bonyolódó produkció mindezt úgy teszi, hogy míg a kicsik jól szórakoznak, addig a felnőttek belekóstolhatnak esetleges figyelmetlenségeik árnyoldalaiba. (Nyulassy Attila)

A 10 pontos kritika itt.

Péntek (április 24.) Neoplanta

Urbán András rendezése egy hányattatott sorsú város 20. századi történelmét mutatja be, és azokra a vissza-visszatérő jelenségekre irányítja a figyelmet, melyek mind a mai napig meghatározzák Újvidék (azaz latinul Neoplanta) hétköznapjait és közérzetét. A Végel László vajdasági magyar író azonos című regényének felhasználásával megvalósuló előadásban olyan témák merülnek fel, mint a kisebbségi lét, a második világháború borzalmai, vagy a „viharos évszázadok” problémája: milyen is az, amikor egy nép más nemzetek, államok akaratának van kitéve? Elfogadja sorsát, küzd ellene, hárít? Szerepe szerint áldozat, bosszúálló avagy hős? (Cseh Dávid Sándor)

A 9 pontos cikk itt olvasható.

Szombat (április 25.) Bányavirág

Székely Csaba ugyanis, mit sem törődve az egyre hagymázasabbnak ható Erdély-mítosszal – még hogy mit sem törődve, valójában mással sem törődve csak ezzel –, két, meglehetősen könnyen szembetűnő párhuzamra hegyezte ki a Hargita melletti kis falu lakóinak hétköznapi történetét, az egyik az ivás, a másik az öngyilkosság. Mindkettőben verjük a legnagyobb nemezeteket is – egy erdélyi falucskával égetett szesz tekintetében még a versenyt sem veszik fel a viszkiző írek vagy a vodkázó orosz tajga! Nesze neked, népviseletben táncikáló boldog székelyföldi székelymagyar, sújtásos mentében bölcselkedő férfiak, rakott szoknyában danászó asszonyságok – itt mindenki pálinkagőzben pácolódott boldogtalanná! Maga Csehov is megirigyelné azt a merő tehetetlenséget, amely Székely Csaba főhőseinek elidegeníthetetlen sajátja. És talán az is Csehov-hagyaték, hogy ezen ne sírjunk, hanem nevessünk. Vagy inkább sírva nevessünk, mondjuk úgy sírva vigadjunk. Így máris nem olyan oroszos az egész, sőt ez már-már valódi hungarikum, határon innen és túl. (Zsedényi Balázs)

A 8 pontos nézőpont itt.

Vasárnap (április 26.) Julius Caesar

És az ajánlat valóban hasznosul is: a hatalom hatalmassága és emberi léptéke az előadásban nem veti szét egymást, hanem általa a történelem alakítói látótávolságon belülre kerülnek. Hegedűs D. Géza Caesarja nagy kaliberű, jelentős figura kis adag civil kényelmességgel és nagyobb adag hétköznapi hiúsággal. Antonius (Stohl András) fondorlatosságát, meggyőző erejét és energikus elvhűségét hisztérikus hajlam színezi, és teszi őt alkalmassá mindig az aktuális vezető mögötti második helyre. Hevér Gábor Cassiusa egy kisember nagy (hatalom)vágyakkal, sértődésre és önfeláldozásra való hajlammal. Az átlátszóvá formált és kibeszélt hatalmasságokkal szemben Octavianusra Varju Kálmán egy rezzenéstelen maszkot húz: hol mint hideg zsarnok, hol mint a megérkezett Godot, megingathatatlan. (Török Ákos)

A 9 pontos kritika itt olvasható.