A Trafó és a Mu Színház által a magyar kortárs tánc legszínvonalasabb alkotásainak, alkotóinak elismerésére és népszerűsítésére 2005 őszén alapított elismerést idén is egy olyan független esztéták, kritikusok és szakújságírókból álló, hattagú zsűri ítélte oda, akiknek a tagjai: Artner Szilvia Sisso újságíró, kritikus; Fuchs Lívia tánctörténész, tánckritikus; Halász Tamás tánckritikus, szerkesztő; Králl Csaba tánckritikus; Rényi András esztéta és Százados László művészettörténész voltak.

A díj idei jelöltjei közt volt még az AJDa – A Joint Dance AdVenture from Hungary Gyönyerő című koreográfia, a Hód Adrienn által koreografált A halandóság feltételei Réti Anna és Ido Batash munkája Ego Trip címmel, valamint az Öreg tó amelynek alkotói Rózsavölgyi Zsuzsa és Terebessy Tóbiás.

A díjat az alkotók április 26-án, vasárnap este Láng Annamária színésznőtől és Gerhes Gábor képzőművésztől vették át a Trafóban tartott ünnepélyes díjátadón.

A díjátadáshoz ebben a jubileumi évben Rövidhullám címmel egy különös kortárs tánc program is társult. Az elmúlt évek díjazottjai közül Goda Gábor, Árvai György, Kovács Gerzson Péter, Duda Éva, Kun Attila, Pataky Klári és a Dányi-Molnár-Vadas trió tették próbára magukat egy improvizációs előadás keretében. A szigorú keretek között zajló program reggel tíz órakor indult, amikor a koreográfusok megkapták a témát. Egy nap állt rendelkezésükre, hogy erre a témára egy-egy ötperces etűdöt koreografáljanak. Ami mindenki számára egyformán adott volt ehhez: az az üres színpad, az előre beállított fények és a hangtechnika, valamint egy félórás színpadi próbalehetőség.

A véletlenszerűen kiválasztott szó, amit aznap reggel tudtak meg az alkotók, és amire ötperces koreográfiáikat megkomponálták, majd saját maguk elő is adtak, Kassák Lajos egyik verseskötetéből származik: 'lampionszemeitek'.

|{background:#ddd; font-size:11px; padding: 5px 10px}. A díj első átadásakor, 2006-ban (még más rendszerben) Frenák Pál, Goda Gábor, Horváth Csaba, Kovács Gerzson Péter, Kun Attila, Ladányi Andrea és Nagy József egy-egy alkotását tüntette ki a szakmai zsűri. A második alkalommal, 2007-ben a 12 nominált koreográfia közül a MU Színház díját Szász János rendező adta át a szakmai zsűri döntése alapján Réti Annának a Lélek pulóver nélkül című szóló koreográfiájáért. A Trafó díját Tóth Krisztina költő adta át Horváth Csabának, saját társulata, a Fortedanse számára készített &Echó című darabjáért. A harmadik díjátadáson, 2008-ban a 10 jelölt közül Pataky Klári a Nagyon jól vagyok, lszi ne keress és Frenák Pál az Instinct című koreográfiáért vehette át az elismerést Börcsök Enikőtől és Kamondi Zoltántól.
2009-ben a díjakat Bán Zsófia író, esszéista, irodalomtörténész és Varga Mátyás atya, a Pannonhalmi Főapátság kulturális és turisztikai igazgatója adta át Ladányi Andreának, a Borlai Gergő dobossal közösen készített BL című koreográfiájáért és Bozsik Yvette-nek Menyegző című darabjáért. A díjakat 2010 elején Elek Ferenc színésztől és Elek Dórától, a Baltazár színház vezetőjétől vehették át a díjazottak: a két kiválasztott Duda Éva éberség és álom határán egyensúlyozó Lunatika című darabja és a Kovács Gerzson Péter által koreografált TranzDanz-produkció, az élőzenét és táncot eggyé olvasztó re-DNS lett. 2011-ben a 6 nominált alkotás közül, a szakmai kuratórium döntése szerint Fehér Ferenc Tao Te és a Bloom! CITY című koreográfiája érdemelte ki a 2010-es év legkiválóbb táncelőadásának szánt díjat – a kitüntetéssel járó szobrot és oklevelet Udvaros Dorottya színművész és Nádasdy Ádám költő, műfordító adta át a díjazottaknak. 2012-ben Réti Anna Vis-a-vis és Hód Adrienn Basse Danse című koreográfiája érdemelte ki a 2011-es év legkiválóbb táncelőadásának járó Lábán Rudolf-díjat. A Lábán Rudolf-díjjal járó szobrot és oklevelet Janisch Attila filmrendező és Csurka Eszter képzőművész adta át a díjazottaknak. 2013-ban a szakmai kuratórium döntése szerint Árvai György Végtelenbe zárva és Szabó Réka Voks című rendezése érdemelte ki a 2012-es év legkiválóbb táncelőadásának járó Lábán Rudolf-díjat. Az emlékplakettet és a díjjal járó szobrot Kováts Adél színművésztől és Orlai Tibor producertől vehették át a művészek.
Tavaly Hód Adrienn Pirkad című előadása, valamint Dányi Viktória, Molnár Csaba és Vadas Tamara Nyúzzatok meg című darabja kapta a 2013-as év legkiemelkedőbb hazai kortárs táncelőadásainak járó Lábán Rudolf-díjat, amelyet Duliskovich Bazil képzőművész és Szalontay Tünde színésznő adott át a díjazottaknak.|

***

bodylotion co-dance: L é p é s I d ő

Százados László laudációja

Szeretnék segítségül hívni négy, a darab által felkínált és talán egymással is összefüggő lehetséges értelmezési irányt. Formákat, természetes és mesterséges struktúrákat a teret rendező, belakó gondolkodásmód megragadásához, Közös vonatkoztatási pontjuk egy számomra igen vonzó, rugalmas és változékony, „kiterjesztett” tánc és/vagy mozgás fogalom.
1. Geometria – térrajzolatok.
2. Csillagászat – röppályák.
3. Pszichológia – személyközi kapcsolatok, szerepek, viselkedési minták
4. Konceptualizmus / minimalizmus – látásmód, keretek.

Arany Virág és Hadi Júlia kétszemélyes bolygórendszerének a röppályáit, keringési idejét, külső és belső dinamikáját színpadi (geometriai) és gondolati gravitációs középpontja, illetve a nézők külső határvonala jelöli ki. Utóbbi legalább annyira fontos, mint az origónak tekinthető gondolati mag: az idő és a – monotonul ismétlődő, apró változásokból építkező – mozgás, olyan teret és viszonyrendszert hoz létre, amelynek alapvető feltétele a megfigyelők/nézők jelenléte, bevonása.
A sötétből kibontakozó, a közeledő-távolodó lépések monoton ritmusához „társuló”, összekapaszkodva vonuló páros pulzáló tánc- és mozgásteret alakít ki maga körül a ∞-ok, spirálok és csigavonalak egymásra/egymásba íródó geometrikus mintázatával. A tér birtokbavételének és működtetésének alapformája egy önmagába visszacsatolódó, végtelenített alakzat: fektetett8as. A táguló és szűkülő, majd „körbeforgatott”, legvégül pedig visszafelé pörgetett nyolcasok térbeírását, a végtelen vonalhurkolást – időben úgy kétharmad tájon – lassú és lágy összeomlás hosszan kitartott-kimerevített pillanata állítja meg. A hangzó közeg generálta feltöltődés energiája már csak az „életfilm” visszapörgetéshez, a „visszafelé játszás” egyre szűkülő körökben befelé haladó, gyorsuló mozgásához elég. Az éjszakába pörgés a lassan elfogyó, lecsendesülő akusztikus környezetbe (Sőrés Zsolt) süllyedést is jelenti. A végtelenített mozgásfolyamat így a sötétségbe, mint kezdő- és végpontba (vissza)loopolt koreográfia működik.

Az összefogódzkodó lányduó nyomokat és jeleket hagy maga után a mentális és a fizikai térben. Gyerekként, iskolásként, tinédzserként, barátként, nőként vagy éppen már alkotótársként – táncosként és koreográfusként – testbe raktározott és elsajátított mozgáskészletet aktiválnak. Az egymásba átkötött mozgásformák a táncosok és a nézők élet- és testtörténeteit mozgósítják. Helyek, események, szituációk, valamint a hozzájuk kapcsolódó emlékek, érzetek és hangulatok egyéni mintázatait rendelik egymáshoz. A mozgásvariációk szórását tovább finomítják a – mozdulatok karakterét befolyásoló – ritmusváltások, a gyorsaság és a lassúság módosulásai. Ugyanebbe az irányba hat a gesztusok, a mimika, a szemkontaktus, tehát az érzelmek, a személyesség játékba hozása, s ez valamennyire mégiscsak lehetővé teszi a „külön utakon” járást.

A L é p é s I d ő olyan szigorúan redukált, egyedi rendszer, amelyben a minimalizált keretfeltételek – téma- és formakészlet – mozgásnyelvet, szerkezetet határoz meg, a „célirányosan beindított és működtetett testek” megszabják a tér érzékelésének módját. A NAGY FORMA a lépés- és hangulatváltások páros együtt-menetelésbe, végtelenített nyolcasba „kényszerített” leírása, a kis formák pedig az ennek a „kötelező haladási iránynak” mentén összefűzött, néhány másodperces mozdulatszekvenciák láncolatai. Ezek a mikrotörténetek gazdag referencia hálózatot működtetnek, és magától értetődő természetességgel ültetnek fel az egymást gyorsan, de mégis zökkenőmentesen követő hangulatváltások hullámvasútjára. Így juthatunk el néhány lépésben a divatbemutatótól a bálig, a spartakiádtól, a díszlépésekig, a spanyol lovasiskola eleganciájától, vagy a balettől a réten való felszabadult, önfeledt ugrándozásig. De persze összeolvasható egy nagyobb narratíva is: ikrek, barátok – akár még táncos-koreográfus alkotótársak egymásrautaltságának áttételes – története is.

A „konceptualizmus” a L é p é s i d ő esetében látásmód, keret, a minimalizmus pedig eszköz, illetve forma a megvalósításhoz. Paradox módon épp ez adja azt a „tágasságot”, amely lehetővé teszi, hogy egy mozgás- és téranalízis olyan „külső” szempontokkal egészüljön ki, mint az öregedés vagy az emberi kapcsolatok „természetrajza”. A nagy folyamatok alakulásának mélyén munkáló apró, elemi változások megragadásának vágya pedig természetes módon illeszkedik annak vizsgálatához, hogy egy dinamikai vagy egy mimikai váltás, egy ritmusmódosulás milyen érzelmi-hangulati, stílusbeli (jelentés)változást okozhat.

Ez a rendszer, bármilyen szabályozott, mégis meglepően asszociatív: „kinyitja”, élő kapcsolatok hálózatába köti be a cselekvés, mozgás és/vagy tánc problémakört. És teszi mindezt könnyed, néhol frivol, máskor humoros, ironikus gesztusokkal, kellő mértékű önreflexivitással, a pillanatnyi, személyes szituációk, léthelyzetek lereagálásával. Friss, játékos, okos, érzékeny – „szemtelenül minimalista”: kortárs.

***

Fülöp László: "there’s an elephant in every room…”

Králl Csaba laudációja

Ha egy fiatal alkotó, a függetlenek mostoha helyzetéből kifolyólag, csupán két koreográfiát készít idehaza az elmúlt években, de mindkettő jelentős, kiemelkedő alkotás, akkor arra oda kell figyelni.

Az első, a 2011-ben bemutatott Emese & Emil a támogatási rendszer egyik rákfenéje, az alig játszás miatt akkor még méltatlanul kihullott a szakmai látómezőből, a tavalyi There’s an elephant in every room viszont már nem jutott erre sorsra, köszönhetően többek közt a (munka- és előbemutatókkal, utánjátszásokkal is tarkított) nagyobb láthatóságnak, ami ez esetben egy kivételes érési folyamat segítségére is volt.

A szellem harsogóan friss, a koreográfia sokoldalúan leleményes, a humornak és iróniának intelligensen megágyazva: Fülöp László bámulatosan zsonglőrködik a gondolat és mozgás szimbiózisával.

Hogy előbbi húzza-e maga után a másikat, vagy fordítva, nehéz megmondani, mindenesetre tanítani való példáját nyújtja annak, hogyan lehet szimbolikus tartalommal felruházni a koreográfiát a didaxisnak, a túlzott egyértelműségnek a leghalványabb jele nélkül úgy, hogy a nézőnek semmi kétsége ne legyen a darab voltaképpeni „üzenete” és célja felől.
Fülöp elvont nyelven beszél, mégis a napnál világosabban fogalmaz. A nagy behemótról, ami időnként (?) a kapcsolatainkba férkőzik, hogy elszívja az egészséges levegőt, a meg-, illetve meg nem értettség ezerféle árnyalatáról, kommunikációképességünk sikereiről és kudarcairól, a befogadás és elutasítás gesztusairól. Egyszóval rólunk és mindarról a csupán centinyi vagy leküzdhetetlenül hosszúnak tűnő távolságról, ami a másikig, a másikhoz vezet.

Ami megfejtésre vár, de persze megfejthetetlen, mert valójában tehetség dolga – ahogyan Fülöp agya jár. Mert ki lehet, és ki kell jelenteni: tüneményes könnyedséggel és megnyugtató profizmussal hoz közös platformra összeegyeztethetetlen tűnő dolgokat, gyúr, olvaszt egymásba különböző karakterű mozgástémákat, szituációkat, rész(let)eket, térbeli helyzeteket. Akármi szolgálhat számára nyersanyagul: a csend, az emberi hang, a test neszezése, a természetes gesztusok és civil mozdulatok éppúgy, mint személyességük varázsereje vagy bármilyen technikai truváj, stíluselem, amit a maga kedve szerint átszűr, újraformál, jelentésessé tesz, egészen az olyan találékonyságokig, mint a szívószálon muzsikálás vagy a pörgettyűvel való játék szituatív helyzetei.

Hárman szövik egymás között e visszafejthetetlenül bonyolult, viccesen könnyed, de teljességgel el nem súlytalanított kapcsolati szőttest (Biczók Anna, Cuhorka Emese és a Fülöp László). Van, hogy időlegesen kipotyog valaki közülük, és ketten „dolgozzák meg” egymást, van, hogy két szereplő darálja be a harmadikat, de megesik az is, hogy a játszók egyike-másika Xanaxként hat a társára, mert a szolid összeakaszkodások, a sprőd súrlódások, a másik kóstolgatása mellett egymás (le)ápolása, idegcsillapítása is sorra kerül.

Biztosak lehetünk abban, ha egy mozgásjáték megindul, nem szabályszerűen gördül tovább, hanem irányt vált, kitérőket tesz, új motívumokkal gyarapszik, többlet tartalommal telítődik – bukfencet, cigánykereket hány. Az egyik jelentésből fürgén átslisszan egy másikba, egy harmadikba, egy sokadikba, ami lehet, hogy épp fordítottja lesz annak, ahonnan elstartolt.
Fülöp megnyomja a gombot még az elején és beindít egy lavinát, mely magába gyűjti és magával sodorja kapcsolataink ezerarcú világát, sarkig kitárva az ablakot, és beengedve a fényt a legrejtettebb zugokba is. Mert hát nem vagyunk szentek, valljuk be, ha hatvan, ha nyolcvan, ha száz évig, de mindvégig csak tanulni fogjuk egymást – tanulni, elfogadni, megérteni, akkor is, ha nehezen megy, akkor is, ha megnevettető, akkor is, ha fáj.