A cselekmény egy századfordulón élt, nagypolgári család mindennapjaiba vezet minket, amihez az akkor tizenéves Bianka (Marta Bury) későbbi visszaemlékezése adja a keretet, és az ő történetében megelevenedő múltbéli figurákat jelenítik meg a bábok (amiről könnyen eszünkbe juthat az egyik leghíresebb lengyel rendező, Tadeusz Kantor Halott osztálya). Ahogy a színpadkép hátterében látható villát is átszövi ágak és gyökerek formájában a természet, úgy a lakók életét is erőteljesen áthatják az ösztönök és a szexualitás. Különösen igaz ez a férfiakra: a tolószékben tolt nagyapa (Henryk Hryniewicki), a családfő (Tomasz Kuliberda) és a többi férfikarakter csillapíthatatlan szexuális éhséggel küzd, folyamatos erekcióval, a különbség köztük csupán annyi, hogy ki a fenekeket, ki a melleket szereti. Vágyaikat ki is élik: a feleségen, a szolgálónőn, a szakácsnőn, és fokozatosan megkörnyékezik a saját utódaikat is.
Bianka azonban mindebből kimaradna: miközben biológiakönyvek és erotikus versek segítségével ismerkedik a testiséggel, mind jobban megijed. Retteg a kanos apjától, a menstruációtól és szinte minden gondolatát kitölti a vágy, hogy bárcsak férfinak született volna (ami egyébként azért is érdekes, mert mint egy ponton kiderül, Biankát szülői önkényből egy darabig valóban fiúnak nevelték, ami így új kontextusba helyezi későbbi lázadását a női behódolás elleni). Mindenesetre húga, Pauline (Ewa Mrówczyńska), vele ellentétben beilleszkedik a csábítások és perverziók különös világába, élvezi, ahogy combjával ajándékokat csalhat ki a nagyapjától. A két lány ellentéte Bianka jegyese (Kamil Dobrowolski) kapcsán bukik ki: Beniamin Biankához hasonlóan kívül álló, az igaz szerelmet keresi és ez az elcsábítására ösztönzi Pauline-t.
A témafelvetés és a ritmus példaértékű, a több szálon futó cselekmény követeli, hogy végignézzük. Az előadás hatásosan operál a különböző színű fényekkel, a bábtesteket vágyként mozgató és mögülük néha kiszóló-kilépő színészekkel, összességében álomszerű hatást keltve. Ezt azonban porig rombolja az alpári poénkodás, ami előbb a férfiösztönök szürreális túlzásának tűnik, majd szép lassan előrehaladva nem lehet szabadulni a gondolattól, hogy az alkotók ezt valóban humornak szánták. A végül hardcore perverzióba jutó verbális és nonverbális, gyakran a férfivágy eltúlzásából csiholt viccelődés önmagában persze még rendben lenne – de egy másik előadásban. A gond az, hogy vagy a főhőssel nem tudunk azonosulni, mert félelmei ebben a nevetségesen eltúlzott világban irrelevánsnak hatnak, vagy azonosulunk vele, és a poénokat szürreálisra nagyított félelmekként nézzük, de akkor a darab egy jelentős részében a prűd erkölcsösség jegyében faarccal ülünk az elhúzott, szexista viccelődéseken. Olyan, mintha az alkotók valami nagyon őszinte és komoly dolgot szerettek volna mondani, csak félúton elnevették magukat, majd időről-időre mégis megpróbáltak visszatérni az eredeti, komoly témafelvetéshez.
Tagadhatatlan, hogy a befejezés valamennyire megpróbálja összerántani az eltérő esztétikai minőségeket, és egy picit komplexebb világképet sugall. A frissen házasodott pár egyezséget köt, hogy addig nem nyúlnak egymáshoz, amíg Bianka el nem érkezettnek látja rá az időt. Így „tiszták” maradnak, ez lesz a címben is említett fehér házasság. Igen ám, de a többi fehérbe öltözött szereplővel szemben pont ők ülnek feketében, egymástól távol és magányosan. Ezzel a befejezéssel lehetne valamit kezdeni, ám sem tartalmilag, sem az érzések szintjén nem jutunk ahhoz elég mélyre, hogy ez a végeredmény különösebben megragadjon. Egy sor ötlet volt az előadásban a testiséggel kapcsolatban, egy csomó ígéretes gesztus, de sajnálatosan az orgazmus elmaradt.
(2015. április 18.)
